Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)
Általános rész
gg A koporsós. Irta: Vértesy Gyula. A koporsós boltja előtt kellett mindig eljárnom, valahányszor csak az iskolába mentem. A gyermekkor természetes félelmével surrantam mindig el a koporsókkal teli kirakat előtt és valóságos csodával néztem arra a vörös bajuszu kövér emberre, a ki ott mert járni-kelni a kaporsók között. Csodálattal és gyűlölettel. Csodálattal a merészségéért, gyűlölettel pedig azért, hogy miért van a boltja éppen a mi utczánkba s miért kell annak éppen az én utamba esni, hogy reggel, délben, délután, este, mindig lássam a sok czifra koporsót, az ezüstüzött gyertyatartókat s a sok csinált virág- koszorúkat, a mivel tele volt a kirakat is, meg a bolt is Szörnyen haragudtam a kis pufók emberkére, pedig az olyan nyájas, mosolygó arczczal üdvözölt mindig a boltja ajtajából. — Jó reggelt urficskám! Megyünk az iskolába? Sok jelest kívánok. Mit csinál a papa? Tisztelem a tekintetes urat . . . Mikor azután egy nagyon szomorú, hideg őszi napon hozzánk jött a kis vörös ember, hogy megmérje azt a hideg testet, melyben annyi szeretet, annyi melegség lakozott vala, hát gyerekésszel úgy szerettem volna ugyonütni ezt az embert. Mert úgy gondoltam, hogy az én jó apám talán nem hagyott volna itt minket szomorú árvaságban, ha az a vörös halálmadár nem kérdezősködött volna mindig utána. — Nagy koporsó kell a papának! mondotta mérés közben — legalább hagy feküdjék kényelmesen benne. Azután mindig a temetésről beszélt, ha elcsíphetett a boltja előtt: — Ó az szép temetés volt! Az ilyeneket szeretem! Az urak mind ott voltak! Látták milyen az uj kocsim. Ugye-e a lovaknak milyen szép szerszámuk van! Meg a legények gyászruhája! A fekete attikákon milyen remek a vitézkötés! Kitettünk magunkért a tekintetes ur temetésén. De meg is érdemelte, az Isten nyugosztalja! Hogy nyugosztalná már magát! — gondoltam sokszor magamban. Csakhogy nem nyugosztalta. Úgy látszik, a koporsók között nagyon soká el lehet élni. A kis emberke egyre kövérebb lett év-év után. De mintha nem is öregedett volna, az arczára alig vetettek ránczot az elmúlt évek. A kis diákból nagy diák lett s lassanként kezdtem megszokni a koporsóraktárt. A kis öreggel meg jó barátságba keveredtünk. Sőt egyszer azután baráti szolgálatait is igénybe akartam venni. Scanned by CamScanner
