Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
72 Ejnye komán, mi az Isten csudája az ott hatul? Nézd csak, milyen különösen tekintget ránk? Ennek aligha vannak jó szándékai irányunkban. — Te komám! ez alighanem abból a farkasbandából maradt el, a melyikek tegnapelőtt a szunyogi határban tizenkét birkát meg két juhászt széttéptek. — Csakugyan farkas! Nézd a lompos, hosszú farkát, a villogó kékes-zöldes szemeit, egészen idevilágitanak. És mily csodálatosan közelitett feléjük. Két hősünk, a kik katonák ugyan nem voltak, de ha a bátorság emlegetéséről volt szó, sohasem szoktak az utolsók között maradni, most egyszerre úgy érezték magukat, mintha csak egyedül a bugyogó tartaná együvé remegő tagjaikat. Szerettek volna szaladni. Alig azonban, hogy neki indultak, a fenevad utánuk vetette magát és félkörben megkerülve őket, nem messzebb, mint száz lépésről konokul megállt. Megálltak ők is és farkasszemet néztek a rettenetes ellenséggel, már a mennyiben a könnyektől ragyogó szemeik a farkasszemet bírták. Irtózatos egy állapot! Szemben állani egy borzasztó állattal, a melynek tekintete is megremegteti lelkűket és segítséget a jó Istenen kívül sehol nem találnak. A hold oly nyugodtan bámulta remegő lábszáraikat és oly barátságosan mosolygott, mintha csak jó étvágyat akart volna kívánni a fogait köszörülő fenevadnak, a mely bizonyára rőföseket nyelt, ha Pali bátyánk gyengéden kigömbölyödött tagjaira vetette éhes tekintetét. így álltak legalább tiz perczig, nem mozdulva se előre, se hátra, s . a pillanat ünnepélyessége által indíttatva, a halálra készülődtek. — Tehát igy kell meghallnom — szólt Pali bátyánk keserveset szusszantva. Ezt érdemeltem a sorstól, a mely egész életemen keresztül csak ürömmel traktált. — Egy éhes farkas fogja széttépni sokat gyötört szivemet — nyögött a másik. Minek is jöttünk a szöllőbe ? Milyen jó volna most otthon a puha ágyban. Tehát én vagyok a csábitó, ugy-e? Engem fogsz bevádolni majd az Úristennél. Koma! Koma! ilyen igazságtalan sohase voltál még. — Igazságtalan? Hiszen te rontottál meg. Ha te nem hisz, sohase jut eszembe a borivás s most nem kellene ... Itt torkára szorult a szó. Szegény feleségem! Hiszen mindig a javamat akarta. Hogy sirat majd, milyen vörösek lesznek a szemei. Engem is sirathat majd a falu. Akkor tudják majd meg, hogy mi voltam én nekik, ha majd nem leszek. És elhallgatva borzadva gondolták el a szörnyű képet, a mely holScanned by CamScanner
