Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 68 —

hatották meg annak forró könnyei, még utoljára kegyetlenül el akarta öt magától taszítani és Íme! most feldöntötte on a kis asztalt őst lepotyogtak róla szerelmes feleségeinek drágaságai, “ecae ’ an me6 hamis haja és még hamisabb fogai is, aztán az asztal radult Amalia asszony mopszli kutyácskájára, a mopszli kutyácska farkács aja s mos a mopszli kutyácska maga alá kapva a farkácskáját, három lábra a^ es or i, mintha legalább is nyúznák. A mint mondám, Pali bátyánk jo ideig bámult és csodálkozott, akár Loth néni Sodorna és Gomorrha pusztulásánál, aztán lassankint eszmélni kezdett és látta a szörnyű valóságot.

Hát mondják meg önök, nem pech ez? 30 év óta Ígérgeti Amáliának, hogy kihúzza a lutrit, egyszer veri meg — álmában s akkor is

feldönti a felesége pipere asztalát.

De ez mind semmi! Mi lesz akkor, ha az asszony mindezt látni fogja? Amália asszony, a rettenetes Amália. Ó! miért is volt hozzá oly kegyetlen ? Ha még csak utoljára nem bántalmazta volna, akkor nem dönti fel az asztalt, nem törik össze a sok smukk s nem ordít a mopszli, mintha nyúznák.

Hanem persze bolond ember volna Pali bátyánk, ha csak nézné a pusztulást és nem igyekeznék a bajon valamiképen segíteni. Először is a mopszli kutyácskát akarta valahogyan megbékíteni, a mely még mindig ordított, mintha nyúznák. Simogatni akarta, de az hála helyett megkapta a kezét és még jobban ordított, mintha csupán csak az lett volna a szándéka, hogy Amália asszonyt lármájával behívja, hogy az aztán csapjon akkora patáliát, a mitől Pali bátyánk feje legalább háromfertály hónapig gőzölög.

Egy fölséges gondolat szökkent az agyába. (Nagy szellemeknél meg szokott ez történni.) Szinte nem sajnált érte egyet a fejére csapni.

Elszökünk házulról úgy, hogy az asszony észre ne vegyen, meghívjuk a komát, kimegyünk a szőllőbe és búelfelejtőül hörpentünk egyet a javából. Úgyis mit ér ez az élet? . . .

Pali bátyánk a tettek embere volt s úgy lett, a miként beszéle. Vállára vetette a puskát, keblére szorította a pinczekulcsot s nekiindult.

Szép lassan osont el a ház alatt, hogy az asszony, a ki ilyenkor ebéd után a falu pletykáit szokta a szomszéd asszonynyal össze szerkeszteni, valahogy neszét ne vegye. Átment kedves komájához a kántorhoz, a kinek kebelére borulva, sírni akart s majdnem el is fakadt -ha nem szégyenébe volna. De meg emberelte magát s hő keble közepéből nagyot szusszantva mondá:

Koma gyere a szőllőbe.

És komája, a kántor nem volt a jónak megronfója sóim, tenyerébe ütött s melegen megrázta azt es így szólt:

Helyesen van! Rég’ vártam.

'

Scanned by CamScanner