Székes-Fejérvári Naptár, 1901 (29. évfolyam)
Szépirodalmi rész
г hangzik e perczben egy gyermeki hang s a meg- lepett szerejmesek nem kis ijedtségére a hangban Róza öcscsére ismer- tek, *1 a eju о otti ab ak üregen benyúló bokorágon lovagolt a szerelmesek ijedelmen való örömében kezeit csattogtatva, ~ Most már tudom, hogy ki az a fekete arczu kisértet, kit szintén úgy hívnak, mint engem! Hála Isten, tehát Rózának nem kell meghalni. I. szavak után lemászva az ágról, nővére mellé osont s látva annak kedvetlenségét, még inkább aggodalmat kifejező arczát, hozzáhajolva halkan sugá: Ke haragudj Róza, hisz nem mondom meg atvusnak, mert szeretlek. Csókolj meg ! Rzen ígéret után Róza mosolyogva .csókolta s hol ő, hol pedig Lajos tréfálkozott vele s ily módon vigadtak egész alkonyig a romoknál. IV. Szép őszi nap volt. A természet csendesen feküdt az erdei romok felett, melyeken a leáldozni készülő nap sugarai arany színben oszlottak el. A lombtalan fák égnek meresztett karokként terjesztették ágaikat, mig elsárgult leveleik zörögve hullottak alá és sárga lepelként boriták el a földet. Szemeit az elhaló s mindenütt pusztítást, hervadást mutató tájon függesztve áll Lajos a rom bejáratához támaszkodva s gondolatokba raerülten, mintha ő is az elhaló természettel gyászolna saját sorsa fölött. A fentiekben elmondottak óta még nem beszélhetett Rózával, mivel atyja szigorúan őrzé annak minden léptét s ma, a leánynak titkos izene- tére ismét ide jött e kedves emlékű romok közé, hogy esetleg találkozhassanak. Megunva a hosszas várakozást, utóbb az oltárnál levő mohos kövek egyikére ült s a leánytól kapott mogyorót elővéve, mint egyetlen emléket, szomorú arczczal nézegette azt. Annyit titkon tudtára adott Róza, hogy atyjától kiszemelt vőlegény a többször ismételt meghívásokra végre ma érkezik meg a fővárosból s bántotta, hogy ö meg most sem léphet fel komolyan a jövőjük érdekében, mert a báró esztelen követelése miatt még máig sem nevezte ki kántortanitóvá. Hogy szomorú gondolatait kedvese megérkeztéig valamikép elűzze, a kezében tartott mogyorón késével karczolni kezdett. Tetszéssel szemlélte a kis mogyorón nagy fáradtsággal karczolt apró betűket s midőn végre elkészült, mosolyogva olvasta fennhangon a rákarczolt „Róza“ nevet. — Mily gyermekes vagyok! — korholta mosolyogva önmagát.- Nem hiába modotta az öreg báró, hogy még félig gyermek vagyok. Hanem mégis jó gondolatom támadt! E diót óralánczomra erősítem s Így mindig velem lesz Róza; hanem még szebb lesz, ha a szerelem jelképét,- egy szivet is — rákarczolok, s mosolyogva látott nyomban munkához. Már csak az utolsó karczolást akarta megtenni, midőn az ujjai közt tar— 61 — Scanned by CamScanner
