Székes-Fejérvári Naptár, 1901 (29. évfolyam)

Szépirodalmi rész

88

a pár pillanatnvi csendet megtörni a kérelmező li atal ember. Nem lehetne annélkiií is elnyerni az állást? - E koczkáztatott kérdésre azon- ban látva a báró tagadó fej mozdulatát, tréfára fordítva a dolgot, mosolyogva- folytatá :

— Őszintén szólva, szivemet egy szelíd leánynak adtam s félek, ha az állást nem nyerném el, úgy kedvesemet is elveszitem.

— Hát aztán ki az a leány?

— Méltóságod erdészének a leánya.

— Hm, hm! most jut eszembe! szólt fontoskodva az öreg báró. — Nem rég volt nálam Borsányi és arra kért, küldessem el mielőbb magát. Nem sejti, hogy miért akarják elküldetni?

Dehogy nem sejté fiatal barátunk, hanem valasz helyett teljesen elhalaványodott az ijedtségtől.

— Róza, a szép Rózácska! — kaczag fel vigan az öreg báró látogatójának zavarát sejtve. — Sejtem már! Emlékszem is valamire . . . a mogyoró bokrok közt az ősszel . . .! Ugy-e igazam van?

— Igen, mogyorót szedtünk akkor! — mentegetődzött a fülig elpirult fiatal ember.

— Tudom, láttam! Mogyorót — csókot. Ha, ha! évődött tovább az öreg csoszogás közben, de hirtelen visszafordulva folytatta: —

Nos ?..............Nekem különben mindegy, de az erdészem nagyon is

diinnyög.

— Nero, Nero! — rikácsolt közbe újra a varjú, miközben a bárótól elcsent aranygyűrűvel játszadozott a padlón.

— Jó, hogy emlékeztetsz Nérómra édes Kóbikám! — szólt hízelegve a varjúhoz az öreg báró s mint egy magyarázólag mondja az ifjúnak: — Betanítottam erre, hogy legyen, mi folyton hiányomra figyelmeztessen s ha nékem azt megszerzi, úgy az Öné lesz az állás s daczára az öreg erdész makacskodásának a szép Rózsika is, mert rajta leszek, hogy engedékennyé legyen. — E szavak után ismét fiókjaihoz sietett, s azokat egyenként kihuzigálva majdnem siró hangon szokott témájára tért át:

— Lassa apamnak is volt értékes pénzgyüjteménye s oly Nero császárja, melyhez képest gróf Somhegyié nagyon értéktelen valami. Ellopták, elásták, eladták vagy Isten tudja hová lett! — E szavak után ismét fel- alá csoszogott a szobában, mialatt a varjú folyton Nérót rikácsolt.

I iatal barátunk nem tudta most, hogy a gyerekes agg kétségbeesésén \agy a rikácsoló varjún nevessen-e, avagy pedig reménytelen helyzetén keseregjen-e inkább. Végre összeszedve magát főként, hogy az állásnak mással való betöltését elodázza, biztatólag szólt:

Scanned by CamScanner