Székes-Fejérvári Naptár, 1901 (29. évfolyam)
Szépirodalmi rész
63 búcsúztató, A napsugárnak meggyöngült a lángja, És elmúlt a mi édes szép nyarunk. Szivünk se ég immár a régi vágyba, Lásd angyalom, már mi is hervadunk. Még átölelsz és én is átölellek, Be hasztalan már gyöngül a karom . . . így múlnak el a lángoló szerelmek, így a mienk is, édes angyalom. Emlékszel még, ugy-e, a szép napokra, Mikor a bokron még madár dalolt, A napsugár reánk omolt ragyogva S köröskörül minden virágba’ volt, Es lásd mikorra puszta lett a fészek S a szélfuvásra zördül a haraszt, Egy száll virágot mindhiába nézek, Nem élte túl egyik se a tavaszt! A mi románczunk vége is csak az lett, Hogy a szivünkben megsápadt a fény, A mi virágunk szirma is lefestett, Bús hervadásái régen láttam én. Sorvasztó láng volt a mi szenvedélyünk, A csókjainkban érte a halál. Ah, nem virít az többé már minekünk, Hiába hull könnyünk harmatja rá. Ez a kis dal az elbucsuztatója, Talán az én utolsó énekem. Nehezen megy énnálam már a nóta, Be ezt az egyet még kipengetem. Első szavam hozzád rímekbe szedtem, — Tudod, mikor tavasz volt, édesem — Ne bántson az, hogy nem tudom már szebben, A fő, hogy a végső is dal legyen. fűz у jTntal. Scanned by CamScanner
