Székes-Fejérvári Naptár, 1900 (28. évfolyam)
Szépirodalmi rész
49 Azután benyitott a boszorkánypille Egy félig sötét, — de tágas nagy verembe Vén boszorkány ült ott, lábánál egy macska J. vállán meg lidércz, olyan bagoly fajta. „Emberszagot érzek, ki az, szólj cselédem? Húzd ide fülénél, hadd ötét megnéznem!“ így kezdé meg a vén banya ordítását, Szegény gyermek, ennek alig hallá mását. „Szolgálatot kíván, meg aztán kenyeret !“ „Kaphatsz!'1 legyen meg mind a kettő néked Hogy hívnak téged! kutyát is csak hívják Ha gazdáik ide s tova szalasztatják ? “ „Feri az én nevem! nincs apám se anyám! Én csak magam vagyok árván a föld hátán!“ „Hiszen nem is kell több név neked csak egy Minden logos kutya csak is egy névre megy. Hogy mi dolgod lesz megmondja cselédem De mondom, nem leszesz velem egy kenyéren!“ Kezébe egy darab kemény kenyeret tett S egy köre adott neki alvó helyet. Szegény Feri a kön aludni alig bírt, Könnyei hullottak-, s mert keservesen sirt Ez volt szegénykének a nagy szerencséje Könyeitől puha lett kemény kenyere. Mielőtt kezdette enni a kenyerét Az égre emelte föl két kicsiny kezét „Oh Úristen mentsd meg én árva életem Éjjel nappal el ne hagyj kérlek légy velem.“ Ezt mondd és ledült a nagy kemény köre És azonnal álom is jött a szemére Az Úristen angyalt rendelvén melléje, Ki hófehér karját nyújtotta föléje. Hajnal hasadtakor, kakas kukorékolt És a kis Ferike már fölkelt, talpon volt. Elvégzé reggeli szép kis imádságát Várta a kegyetlen banyának parancsát. Azonnal ott termett a boszorkánypille A vén áspis kígyó átkozott cselédje, Megfogta Ferike szép kis szőke haját És imigy kezdé el a parancsnak szavát: „Tizenkét fekete bakkecske vagyon itt Ezeket azonnal a legelőre vidd Úgy vigyázz rájuk, mind szemed világára Mert máskép elküldünk ám a más világra. Kerülj ám velük el minden tüske bokort Pókhálóból fonjál nekik finom ostort, Szőrük legyen mindég tiszta szén fekete, Hogy azután tüske bogáncs ne lepje be.“ Ezzel elereszté a sötét erdőbe Pedig szegénykének nem is volt kenyere. A kecskék Ferikét ide-oda lökték Gyönge testecskéjét össze-vissza bökték. Éhes volt — menni is szegény már alig bírt, Egy fa alá leült és keservesen sírt. Fagy pók ereszkedett a fáról elejbe A szálakból röktön egy ostort készite. S a mint egy kecskét azzal meglegyintett, Mint egy jó, szelíd kis bárány olyanná lett. Csakhogy most a bogáncs közé szaladgáltak És avval csakhamar tele is ragadtak. Szegény Ferikének nem volt más dolga, Mint a bogáncsokat szedegetni sorba, Midőn kecskéinek szőre fényt csillogott Nyájával szép lassan haza is ballagott. A mint ő haza ért — a boszorkánypille A kecskéket sorra össze-vissza nézte. Mikor aztán látta, hogy nincsen baj semmi Adott Terikének száraz kenyeret enni. Szegényke lefeküdt megint a nagy kőre Az Úristent hívta ö segítségére, De alig csukhatta álmos szemeit le Rögtön nála termett a boszorkánypille. „Azonnal kelj föl te ember maradékja Vén anyám, a gazdád, mostan parancsolja Beteg lett kedves kis állatja a macska Siessél menni az erdőbe az útra. Az erdőből hozzá neki jó gyógyfüvet, A melytől meggyógyul ha belőle evett!“ Erre szegény Feri összeszedte magát S elhagyta a vén banyának szikláját. 4 Scanned by CamScanner
