Székes-Fejérvári Naptár, 1898 (26. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— A halál! . . . suttogja Ambrus fölemelve lázas arczát, égcü szemeit a jövevényre. Tudom te vagy ! Értem jöttél! Nem, nem! Ez nem a félelmes angyal. Hiszen arcza egyszerre oly szelíddé, jóságossá válik, hiszen ennek az a szép szomorú hangja maga olyan, mint Gileád minden balzsama. Hiszen ez mosolyog, ez sir. — Jobban van Ambrus ? — Jobban, sokkal jobban! susogja önkénytelenül a beteg. — De nagyon beteg volt, ugy-e? — Oh nagyon, nagyon beteg! — De, te meg fogsz gyógyulni! szól hirtelen a leány, es elhagyva # a küszöböt, sebes léptekkel a beteg télé közeledik. Neked meg kell gyógyulni, Ambrus ! — Ugy-e meg kell, meg kell! — Hiszen nincs semmi, a mi minket elválaszszon. Az ispán ur ^ tegnapelőtt ülte a lakodalmát Kenderesen, elvette a szakácsnőjét. _ Tudod az Erzsit, a Túrák Erzsit, a ki velem járt iskolába. Az vette nekem ajándékba a pruszlikot. Az a szegény pruszlik nem vétett semmit. — Ugy-e, hogy nem vétett, persze, hogy nem vétett! .... Mindig mondtam én azt ennek a rósz embernek, a ki most itt a temetőbe készült . . . — Látod, látod! . . . suttogá a leány s büszke szép arczán egy nagy nehéz könycsepp gördült végig a legény kezére . . Csak egy köny- esepp! De mikor az a könycsepp többet ért az egész kenderesi patikánál t — De most elmegyek. — Eolytatá a leány. Jobban légy ámT azt parancsolom . . , Lopva megyek, a hogy jöttem . . . Meg ne tudja senki, hogy itt jártam ! . . . No, ugy-e, hogy meggyógyulsz, - és fájdalmas-édesen fölnevetett — az én kedvemért, Ambrus! Édes Ambrus! . . . Ekkor történt az, hogy az istenfélő öreg Csérné, a szegény 4 jó özvegyasszony betipegett késő este az arany szájú öreg paphoz. Azon kezdte, hogy már fölkelt a fia; azután újra alig tudott a könyektöl szóhoz jutni, összecsókolta a tisztelendő urnák mind a két kezét, s félig szavakkal, félig zokogással mondta el, hogy egyedül csak ő neki köszön- 4 neti egy tehetetlen, szegény Özvegyasszony, meg Öt istenadta árva gyermek a szabadulását, az életét: ö mentette azt meg. — De hát hogyan mentettem volna én meg, jó asszony ?! — Az imádságos könyvével édes jó tisztelendő uram, az imád- ságos könyvével, a mit én a templomból elloptam. Egyedül csak az használt, kiimádkoztam én azt végtelen végig utolsó betűig! — Jó asszony hiszen ez mind diákul van! — Mindegy az! Megértette a jó isten! Scanned by CamScanner — 46 —
