Székes-Fejérvári Naptár, 1897 (25. évfolyam)
Szépirodalmi rész
62 Cscpelsgifjeinek tulipánjai Megpirosodtak újra az örömtől, Hogy feltüzé az ősi lobogót rá Az ozmán-vérben fürdő Petnéházy! Elnyel sokat a föld. Szétbontja bent S a mi nemes van benne, visszaadja, Hogy tovább él e törjön ég fele. A vér tüzet, a csontok erejét, Sorban, búzában, rügyek illatában, Erdők szivéből szálló levegőben Megkapják újra az örökösök, Utódai a sírba szállt atyáknak. S kitör belőlük az ősök szava; Karjaikból az ősök ereje; Szívókból az ősvérnek lángolása. — Ti tudjátok milyen volt kitörése. A legutolsó, legszebb kikeletnél, Mely március nagy idusán nyílott meg És elborított síkot és hegyet Babérfán termő trikolor-virággal, Melynek töve tavaszok fordulásán Azóta mindig uj és uj virággal, Hinti tele a márcziusokat, — Ti tudjátok, — erről regéljek-e? * * * Ily tavaszokról képet festeni: Kitűzött czélnak bármily isteni, Elérhetetlen vágy marad örökre, — Mert hol a lélek, mely zsongván a múltban Mámorba nem szédül le ittasultan, Mikor reá, — szemét, szárnyát befödve, — A képzelet fájának ágirúl Ezer tavasz virágesője hull. Dobog a szivem, ügy mint a tiétek. Kitörni készül oldalát a dal. Mélységes ihlet jatszadoz a hárfa Benn megfeszült élő húrjaival. A dallam készen zsong-bong ott belül, S hangot, szót lelni, még sem sikerül! Scanned by CamScanner
