Székes-Fejérvári Naptár, 1896 (24. évfolyam)

Irodalmi rész

75

kedvéért kívánja a vagyonfelosztást s nem óhajtja megdézsmálni annak a kukoriczáját, akinek nincsen.

Ezen esemény után egy hétre látom ám Tóth Antalt a malom felé vezető jegenyés utón. A taligáját huzattá a szamárral. Valami őrölni valót vitt egy zsákba a malomba. A taliga rudján ült, csaknem földig érő meztelen lábakkal és kegyetlenül husángolta a szamarat.

Ez ilyenkor neki is lódult. Különösen mig ütötte, vágtatást rohant a taligával. Azonban mikor Tóth Antal keresztbe tette az ölén a husángot, csöndes, lassas poroszkálással ment tovább, majd sétálásra fogta a dolgot s ezt is megunva, az árokszélére vonszolta a talyigát. Ott persze megállt s a bogáncsot kezdte élvezni.

Tóth Antal felrebbent a szunyókálásból és újra elkezdte a husángolást, de olyan bősz haraggal, hogy a tiszteletes felesége zsebkendőt szorongatott a szemére és amint távolból gondolhattam, a vérfagyasztó látványosságok közé sorozta ezt az esetet.

— Antal bácsi, szóltam magam is sajnálkozva — ne bántsa olyan nagyon azt a jámbor állatot.

— Hogy ne bántsam? — felelt amaz megismételve a kérdést, hogy bizonyos legyen benne, csakugyan hallotta-e. — Hozzá van ez uram szokva a kezem járásához.

Azzal tovább akart menni. De én még utána szóltam:

Hátha Kendet most az Isten szamárrá változtatná, azt a szamarat meg Tóth Antallá, mit szólna kend, ha igy kuppogatnák a bőrét.

Nevetett a vén paraszt és a lejtőre érve vígan élvezte a gyorsfutást, a melyet a szamara cselekedett.

Mikor aztán a dombtetőről visszanéztem láttam, hogy a szamár ott áll, leistrángolva szokott egykedvűségével a malom udvarán; és láttam az ól mögött Tóth Antalt is, a mint óvatosan körülnézegetve, szénát lopott a szamárnak.

Scanned by CamScanner