Székes-Fejérvári Naptár, 1894 (22. évfolyam)
Irodalmi rész
önt magához. De mikor az orvos arra kért, hogy hagyjak töl esdekló- semmel, ettől fogva hallgatnom kellett ... Az ön nagybátyja jótevőm volt -- kiszabadított a nyomorból — nem tehettem egyebet, mint a mit a hálából eredő kötelesség rám parancsolt és midőn az az öriiletes rögeszme fészkelte be magát agyába, hogy engem önnél szeretetreméltóbbnak л talált, nem tehettem egyebet, mint hogy meghajoltam: sokkal betegebb volt az öreg, semhogy ellenszegülni mertem volna . . . — De hisz ön örököl! vetém közbe ugyanazzal a buskomor gnnynyal. — Igen öröklők . . . hát aztán? 4 Tekintetét, tüzes és mégis komor tekintetét, egy pillanatra sem fordította el arczomtól. — Az én helyemben mit hinne ön? kérdezém hirtelen. — Azt, a mit ön nyomban fog hinni? E szavakkal egy kis tárczát vett ki zsebéből és odanyujtotta nekem: — Bocsásson meg az aggastyánnak ... és semmisítse meg őrjöngésének ezt a tanujelét! Mozdulatlanul állottam. Kezem reszketett. Iszonyodva gondoltam iménti sértő szavaimra és végre ezt hebegém: — Mit akar ön ezzel mondani? — Ez itt a végrendelet . . . átadom önnek mint boldogtalan nagybátyja egyetlen örökösének . . . Szivem oly erősen dobogott, hogy majd szétrepedt. A falhoz támaszkodtam, homlokomról nehéz veríték cseppek perdültek le, a szégyen és a kétségbeesés majd megölt s egyetlen pillantást sem mertem vetni arra a nőre, kit oly szemtelenül vádoltam. * Némi idő múlva felocsúdtam kétségbeesésemből, erőm visszatért, ereimben a vér újra rendesen kezdett keringeni és esdeklő hangon igy kiáltottam fel: — Bocsásson meg . . . vegye vissza ezt az Írást . . . inkább akarok meghalni, semmint az örökséget ily körülmények közt elfogadni . . . — És azt hiszi ön, viszonzá Laura izgatottan és megvető hangon, hogy én hozzá fogok nyúlni ? azt hiszi ön hogy be fogom magamat mocskitani lopással ? — Félreismertem önt! kiülték fel magaman kiviil . . . Viselkedésem csúnya volt és nincs rá mentség . . . nyomorult, együgyű ember vagyok ! — Nem tesz semmit. . . Hisz valószínűleg úgy sem látjuk egymást többé ! Nyájasan beszélt velem, szeme nyugodtan pihent rajtam, egész magatartása fesztelen s minden eröltetettség nélkül való volt — csak most tudtam meg i<jazán: hogy „tiszta, fenséges és büntelen" volt. Bámulat — 94 — Scanned by CamScanner
