Székes-Fejérvári Naptár, 1892 (20. évfolyam)
Irodalmi rész
Scanned by CamScanner Láztól fénylő szemei rátapadnak hegedűjére, erre az egyetlen tárgyra, melybe bánatát beleöntheti; moly elsírja azt, a mit ö érez s még se árulja el; erre a darab szárazfára, mely nem mosolyog, nem kelleti magát, nem hízeleg, mégis Ilii marad hozzá örökkön örökké. Sötéten nyúl utána; reszkető kézzel pendít egyet a húrokon, aztán hóna alá kapja. Settenkedve lopakodik Péter János uram háza felé, a sürüdö esthomályban, lopva rántja meg a másod-prímás haczukáját: — Most adj helyot nekem. Aztán rákezdi, hogy: A tó-utezán véges-végtől végig ... A visszaemlékezés fájó jajgatással jelenik meg húrjain; sir, zokog, mint az elhalóban levő őszi szól az ablak alatt; majd kaezagni kezd, hogy az embernek felpezsdül bele a vére, aztán meg is döbben a hallattára s nem tudja, hogy kurjantson-e vagy sírva fakadjon? — Mindjobban beleolvad lelke a zenébe; szerelmét, reményeit dobja oda a tánezoló talpak alá. — Tiporjátok; csak tiporjátok ! Boros Pista a kis házból vonszolja ki menyasszonyát. Hasztalan esdekel a szegény: — Ne, ne! — Csak most ne! — Csak mig ez a nóta... Elnyeli hangját a zene; a tánezolók zsibongása. — Kézről-kézre adják; megpörditi itt az egyik s fölfogja a másik; halavány az arcza, ajkai kékülnek, keble zihál; néz, hanem nézése olyan üres, olyan furcsa. — Visszakerül a Pista karjára, a ki rekedten ordítja: — ljalia! Ugorj egyet, meg egy felet. — Hopp! Szilaj on foly a táncz, de még szilaj abb a hegedű sírása. Pali ráfekteti fejét a hegediüapra; Pista meg előtte tánczol a leánynyal, forgatja erősen; fátyola úszik utána körben; most odacsapódott a Pali arczára. Nagyot recscsen a hegedű; tépett húrjai lecsüngenek róla... Alany ott fekszik az udvar porában; hófehér ruháját pirosra festi a száján kiömlö vér. Nem fél már a táncztól, se senki fiának ölelésétől. Nem fáj neki semmi többé. — Alszik. Meghozza minden tavasz virágát a Boriska sírjára; de elhozza azt az olajbarna arczu embert is a fővárosból a hegedűjével, a ki odaülve szembe a fejfával, éjfélekig húzza: A tó-utezán véges-végtől végig, Minden kis kapuban virág nyílik; Minden kis kapuban kettő, három; — Csak az enyim hervadt el a nyáron... („Koszom,“ 1883.) — GB —
