Székes-Fejérvári Naptár, 1892 (20. évfolyam)
Irodalmi rész
— Ejnye lánczhordta embere! — No csak várj rá, majd adok én neked, — úgy is van még számadásunk együtt! — й haragjában fehér, bodros fejkötőjét hol jobbra, hol balra lökdöste festékes kezével, hogy az menten nemzeti szinü lett. — Egy is van még számadásunk együtt. — Igaz, hogy volt! Most •sak a komaság fűzte őket össze: hanem — régen-régen — valami más köze is volt ehhez az akaratos Péter Jánoshoz. Marosa néniéknek csak egy kemenczéjök volt és hetenként csak egyszer égettek edényt. — Péter János uramnak meg három volt a kemenczéje; hetenként kétszer gyújtottak beléjök; legénye is volt négy; két nagy háza, szőlővel utána. Szerzett neki a vagyon elég tisztességet; a szegényebb népség a biró előtt sem emelte jobban a kalapját, mint előtte, mikor közéjök vetődött ezüstgombos dolmányában. Nem igen mert volna vele feleselni minden hincz-háncz ember, — hanem Harcsa néni ? — Az biz' könnyen oda merte vágni a dölyfös ember orczájához, hogy azt mondja: — Hitvány volt a legény, a ki megkeseritette másnak az életét; hitvány most az apa, a ki meg akarja ölni egyetlen gyermekét! Kemény szavak! S Péter János uram még se mert rá folcsattani; csak — mint a bika — lesütötte szemét; nem, mintha szégyelné magát! hanem kigyult benne a düh s nem akarta, hogy megsejtse ez az asszony, a ki — ngyse félne tőle. Mert hát Péter János valamikor, régen, mint szegény fazekaslegény dolgozott a Marosa néni apjánál; szegény volt a leány is, de szépsége meg jósága gazdaggá tették. — Sok szerencse érte volna, ha ez a legény nem lábatlankodik az útjában. Hányszor volt tanúja az a nagyképü hold, mikor Péter János a ház előtti akáczfa alatt fogadta, hogy széles e világon senkit se birna Mariskán kívül szeretni; (mert még akkor Mariskának hitták) és vagy Ő lesz a felesége, vagy a fekete halál. Egy napon arra virradt Mariska, hogy sem ö, sem a fekete halál. Egyiket se választotta János, hanem választotta a Mariska egyik leánypajtását: a jómódú mészáros nyomorék leányát. Hasztalan mondanám, hogy nem sirt, hogy nem törte azt a munkás két kezét, mikor mások nyugodtan aludtak. — Sirt biz ő eleget; sokszor annyira volt, hogy még fürtös haját is meg-megszaggatta, de annak csak a jó Isten volt egyedüli tanúja; az meg nem mondta el Pétéi Jánosnak, hogy mi történt a nagy akáczfa alatt, mikor ö a lakodalmát ülte? ! )e mikor aztán tapasztalta később, hogy az a legény, a ki őt oly rutul rászedte, milyen dölyfös, durva természetű emberré vált; hogy bánik 6 — 57 — Scanned by CamScanner
