Székes-Fejérvári Naptár, 1891 (19. évfolyam)
Irodalmi rész
62 — Gyerekek, tegyétek meg nekem azt a kutya barátságot, hogy egy kissé kifújhassam magam, aztán mindent megtudtok, — mond Hajagos, mialatt rendes helyét elfoglalja. — Talán beteg voltál? — rosszul nézesz ki, — mi bajod volt? Ilyen kérdések váltakoznak, mert ma mindenki elfelejtette, hogy Hajagos az ilyen kérdéseket nem szenvedheti. — Az mondom, kezdi most Hajagos, miután jót húzott a „krigliu-^ö\t most csak egy hajszálba múlt és soha sem láttatok volna többé, mert roppant halálos veszedelemből szabadultam ki. Uj ostrom éri; az asztaltársaság őszintén sajnálkozik. Midőn a csend némileg ismét helyre állt, Hajagos elkezdi meséjét. — A dolog csakugyan igen rosszra fordulhatott volna, mondja. Ma már talán egy kiszenvedett holttest lennék, ha nem látok a dologhoz olyan igen, igen okos módon. De élén kell kezdenem az elbeszélést, mert különben meg nem értik az összefüggést. Látják uraim, az én házamban, a fürdö-utczában, lakik ugyanis a harmadik emeleten már nyolcz év óta egy olyan arczképmázoló művész a családjával. Az örökséggel együtt öt is át kellett vennem, mert a boldogult nagybátyám végrendeletében tisztán ki volt mondva, hogy nekem, mint örökösének, egyetlen lakónak sem szabad felmondanom, vagy a bért felemelnem, mig a szerződés le nem jár. No hát azt a mázolót én már rég nem szenvedhettem, mert az övé volt a legszebb udvari lakás és mit fizetett érte ? Valósággal semmit — nem többet, mint háromszáz forintot. Már rég kaphattam volna ötven forinttal többet, de nem tehettem semmit, mert a mázolónak szerződése volt, azon pedig nem változtathattam. Igen örültem tehát, midőn végre lejárt az a rongy szerződés és úgy magamban azt gondoltam: No megállj csak mázoló, most ugyan megjárod! — A mint tehát az én mázolom, a negyed első napján a bért hozza és uj szerződésről kezd beszélni, azt mondom neki: „Oh igen, uj szerződést kaphat, de tetszik-e tudni, nem a régi áron. Az öné a legszebb lakás az egész házban és valósággal ingyen bírja. Ha tehát tovább is nálam akar lakni, én annak nagyon örülök, hanem azt előre megmondom: negyedfélszáz forinton alól nem, ez az utolsó szavam. — „Tudja-e mit, szól most a mázoló, én igen, igen sajnálom, de ezekben a rossz időkben többet nem fizethetek. A régi áron még megmaradtam volna, azt mondja, de többet nem adhatok és igy inkább kiköltözöm.“ — „No látja, mondom neki, ezt nagyon sajnálom.“ De titokban mégis örültem,, mert az bizonyos, hogy a lakásért azonnal többet kapok ötven forinttal. — Na, csak meg ne bánja, mond a festő, mert nem annyira én rólam, mint önről van itt a szó. — No lám, mondok én és nevetek hozzá egy kicsit, milyen derék ember maga. Scanned by CamScanner
