Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)
Irodalmi rész
31 A KIRÁLY ÉS KÖLTÖ. — Ifj. Ábrányi Kornél. — A várerkélyről, sima tó felett, Hol tündér arczczal mosolyg a táj, Nap nyugtát nézve ült, és méla lett, Költője oldalánál a király. Lent félig dallam, félig vizmoraj, Az esti illat szárnyán főihatolt; Reá egy halk, önkénytelen sóhaj, A lélek titkos párbeszéde volt. Végtére szolt, s igy szólott a király: „Nézd, mindenütt mily pompa, és mi báj! Nincs dal, melyet a hárfa húrja zeng, Mely oly sokat mondhatna mint e csend! V I/ Ab! ily zenétől égbe tör utat Magának a királyi öntudat. S halandó végzetünek lenni fáj !“ ... A költő szólt: „Mind meghalunk király!“ S megint amaz: „Jó! Hallgass ide hát! S jegyezd, mit akarok ha meghalok. Egy magas szirtre, mely sok földre lát, Hol pihenésre ülnek a sasok, Hová a villám olykor ha lecsap, Tüzes csapóját köszörüli csak, Hová köd és gőz föl nem hat soha: Ha meghalok temessetek oda! „Legyen a sirbolt ősi szikla-ür, Örökké hangzó, mint rejtelmes ajk, Mely csak parancsol és köröskörül Kormányoz egy láthatlan szolgarajt. Kezemben kardom, főmön koronám, Zászlóim párnaként fejem alatt; S a sápadt hold, ha félve néz be rám, Hárfáját zengve szőjje álmomat! „S amint lezártam elhaló szemem, Kiket szerettem, jöjjenek velem! Kutyámat, sólymomat s hü ménemet Scanned by CamScanner
