Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1939

Nagybányai vitéz Horthy Miklós. Istennek különös teremtménye a magyar lélek. A nagy Tervező sok olyan vonással alkotta meg, amilyent más népben alig találunk. Minden magyar érzi ezt, büszke is rá. Ez a büszkeség termékenyíti meg a magyar öntudatot, s teszi azt erősen individuálissá. Ebből pedig az erős kritikai hajlam fakad. Szeretünk bírálni másokat, de önmagunkat sem kíméljük. Nincsenek bálványaink, de magyar szentjeink igen. Történelmi nagyjainké a tisztelet, kortársainké a bírálat. Kortársaink között mégis van valaki, akihez nem a kritika ösvényén közeledünk: a Kormányzó Úr. Két okból tesszük ezt. Az egyik: egyéniségének csodálatos varázsa. Erről nehéz és felesleges is beszélni, hiszen hatása alól senkisem tudja kivonni magát. A másik ok bennünk van. Érezzük a nagy idők szelét; vihar van és a magyarságnak szüksége van az »éltető eszme« sziklatalajára. A személyen túl a kormányzót keressük Benne, gyűjtőpontját minden magyar erőnek, hitnek, vágynak, egyszóval mindennek, ami magyar. Az élőknek nehezen hajtunk fejet: magyar vonás ez. Előtte azonban szívesen tesszük meg, mert ezzel egy kicsit önmagunkat tiszteljük meg. De nem néma ez a tisztelet! A magyar lélek nem hizeleg, de érzéseit becsületes őszinteséggel megvallja mindenkor. Megvallotta régen is egy-egy egetverő »vivat!« kiáltással, különösen, ha kedvelt hősének sikerén, eredményein buzdult fel. Mert hőseink, nagyjaink közül mégis azok állnak közelebb a szívünkhöz, akiknek áldozata nem volt eredménytelen. Most, hogy a Kormányzónkat ünnepeljük, a régi »vivat!« éljenné változott. Az ország egetverően élteti szívéhez nőtt hősét. A magyar levegőt mintha egy óriási zengő orgona zsongása töltené be. Zengnek a magyar szívek! A téma egy. A variációkat kis és nagy embersípok ismétlik nagy harmóniában. Melyiken csendül fel szebben ? Nem tudjuk. De hisszük, hogy egyformán kedves mindegyik szív hangja. A komoly, nagy államférfiak, katonák, tudósok mélyen zengő hangjainál, hisszük, semmivel sem színtelenebb a kis elsős gimnazista szopránja, aki a legjobb emberről szóló dolgozatában így ír: »Szerintem a legjobb ember a Kormányzó Úr, mert ő szerezte vissza a Felvidéket...« A téma egyszerű, tiszta felcsendülése megfog, felemel, ünnepi hangulattal tölt el. Érthető. Hiszen nagy dolog ez! Kevés embernek jutott és jut osztályrészül a magyar glóbuszon, hogy életében minden magyar szívében »egy éltető eszmévé finomul«. Fény nevére, áldás életére! — 3 • —