Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

Szép jellemvonása volt az a meleg érzés is, mellyel rokonainak ügyét szívén viselte; amennyiben módja volt rá, anyagilag is könnyített szegénysorsú hozzátartozóin, az erkölcsi támogatásért, pártfogásért és jótanácsért feléje fordulókat pedig mindig készségesen segítette. Marosi Arnold 1873. febr. 5.-én született a sopronmegyei Szilsárkányban. A középiskola I — VI. osztályát a pápai, ill. győri Szent Benedek-rendi főgimnáziumokban végezte; 1889-ben a ciszterci rendbe lépett. Az újoncév letelte után Zircen készült a VII. osztályra, melyről Székesfehérvárott tett magánvizsgálatot. A VIII. osztályban az egri ciszt. főgimnázium növendéke volt. Érettségi után 1892-től 1896-ig a budapesti kir. magyar Tudományegyetemen végzi szaktanulmányait s ugyané négy esztendő alatt a rendi hittudományi intézetben tanulja a teologiát. Két éven át a műegyetemre is beiratkozott, mint rendkívüli hallgató. 1896-ban szentelték pappá; tanári működését 1897-ben itt kezdte meg, de mindjárt a tanévelején elején tüdővérzés gyengítette le, így csak egy osztályban, heti 3 órában taníthatott. Akaratereje csodálatosan legyőzte a betegséget s még az évben megszerezte a középiskolai tanári oklevelet természetrajzból és földrajzból. Két éven át, mint gyengélkedő Zircen és Szentgotthárdon tartózkodott; szíve vágya azonban annyira vonzotta a tanári pályához, hogy — nem lévén akkor üresedésben szaktárgyi tanszék — megszerezte a hittanári képesítést és ilyen minőségben Bajára került. Két évig működött itt és egészsége teljesen helyreállott. 1902-ben elfoglalta a pécsi főgimnázium természetrajz-földrajzi katedráját és rendes tanári munkáján kívül mindjárt hozzálátott a Pécs-városi múzeum rendezéséhez ; e minőségében több alkalommal részt vett a múzeumok és könyvtárak orsz. főfelügyelősége által rendezett tanfolyamokon. Az archeológiában buzgó önmunkássága révén olyan készültségre tett szert, hogy — mikor másodízben, 1909-ben ismét városunkba helyezték, már mint elismert szakember fogott hozzá a Fejérmegyei és Székesfehérvári Múzeum Egyesület megalapításához. 1910 márciusában választják meg igazgatóvá s e perctől kezdve tanári munkájának lelkiismeretes végzése mellett minden idejét városunk kultúréletének szenteli. Közben értékes irodalmi művei is (I. alább !) napvilágot látnak; munkásságának elismeréséül az Aquinói Szent TamásTársaság 1917-ben, a Szent István-Akadémia 1923-ban rendes tagjává választotta, 1927-ben a VKM. kinevezte a Műemlékek Orsz. Bizottsága levelező tagjának. A Pécs-baranyamegyei Múzeumegyesiilet tiszteletbeli, az Orsz. Régészeti Társulat választmányi, az Orsz. Magy. Hadimúzeum levelező tagja volt. Mikor értékes, nagyarányú tevékenységéért kormányfőtanácsosi címmel tüntették ki, szinte egyhangúlag tört elő közelebbi és távolabbi ismerőseinek ajkáról, komoly meggyőződés hangján a vélemény : ha valaki, hát Marosi igazán rászolgált erre a megbecsülésre ! Két évvel ezelőtt búcsúzott el a tanári katedrától, hogy nyugalmi éveiben tovább folytassa kitűzött múzeumi programmját. Betegsége már az ősszel jelentkezett, de közben ismét erőre kapott és kedvvel dolgozgatott tovább, mig az alattomos kór január elején ágyba nem döntötte. Lázálmaiban is múzeumi tervekkel foglalkozott s az utolsó előtti napon, szellemének végső fellobbanásaként, a közeledő vég tudatában adta át utolsó rendelkezéseit az egyesület titkárának, Dormuth Árpád tanárnak. Elmúlása küzdelmes, de meghatóan épületes volt; mikor a fájdalomcsillapító injekciók kábító hatása alól felszabadult, pár percig a rendtársak közös imájában is résztvett. Jan. 22-én éjjel 1 órakor adta ki lelkét. Irótolla élte végéig sohasem pihent ; ezt bizonyítja a Magyar Kultúra 12 —