Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1936

Franciaországban a tanuló otthoni készülése abból áll, hogy az olvasmányban előforduló ismeretlen szavak értelmének utánanéz egy képes szótárban, amilyen már nem is egy van forgalomban; vannak olvasókönyveik, melyek a kezdet kezdetén valahogyan meg is jelölik a valószínűleg űj szavakat, esetleg az olvasmány végén értelmezik is azokat. Nekünk, kis nemzetnek, sajnos, még nincsen közkézen forgó fogalmi nyelvszótárunk; egyelőre meg kell elégednünk a kézikönyv nyújtotta igen szegényes szómagyarázattal; az esetleges hiányokat később fogjuk pótolni a részletes elemzésnél. Feltétlenül követnünk kell azonban a francia Utasításoknak azon okos előírását, hogy a tanár a szöveg felolvasása (bemutatása) után diktáljon le néhány tájékozódási kérdést; vonatkozhatnak e kérdések a darab egyes részeire, érzelmi indítékaira, gondolataira, kifejezéseire, szerkezetére; fő az, hogy a kérdések mindig gondolkoztatok legyenek és a gyermek értelméhez igazodjanak. A francia olvasókönyvek e kérdéseket már készen közlik az olvasmány után, hiszen a kisebbek még lassan írnak. Nálunk az olvasókönyvek e fontos mozzanatot egyelőre még figyelmen kívül hagyják; a jövőben remélhetőleg e téren is lesz változás. E kérdésekkel kapcsolatban a francia Utasítások felvetik azt a kérdést, hogy a tanuló mindig írásban feleljen-e rájuk, de a döntést a tanárra bízzák, hiszen elő-előfordul az, hogy az osztálynak néha „nehezebb" napja van, vagy valami váratlan iskolai elfoglaltság (kivonulás, próba, mozgóelőadás stb.) miatt a tanulónak fizikailag sincs elég ideje. Általában azonban helyesebbnek vélik az írásos feleletre való szorítást, mert a kis tanuló még nem tudja annyira fegyelmezni az eszét, hogy az esetleg elgondolt feleletet szabatos formában meg is jegyezze magának, de meg célunk az, hogy a gyermek gyakorolja gondolatainak írásban való kifejezését is. Ha írásban kívántuk meg a feleleteket, a következő órán nézzük is át néhány tanuló diáriumát; igen ösztönzőleg szokott hatni, ha a gyermekek fel is olvashatják kis munkájukat. 3. Hogyan történik (az írásbeli ellenőrzése után) maga az olvasmánytárgyalás? A fiúk házi munkájuk alapján tudják, hogy miről van szó; néhány újabb általános szempontú kérdést vetünk fel, amennyiben a tanulók eszének fejlettsége ezt már megengedi; könnyebb olvasmányokon már a kisebbeket is rá lehet vezetni annak az érzelemnek feltalálására, mely a főmotívumot szolgáltatja (gyermeki szeretet, ragaszkodás a szülőföldhöz, erős akarat, munkaszeretet, kincsvágy, önbizalom, okosság stb.); megkérdezhetjük, hogy mit akart az író a történettel velünk megértetni (alapgondolat). Minthogy a tanár tudja, mire akarja ráirányítani tanítványai figyelmét, a kérdést megfelelő módon konkretizálja; a legkisebbeknél kiragadja a főalakot, nagyobbaknál már egyenesebben teszi fel a kérdést (mi az alapgondolat?, mi a főérzelem ?). Ha kihámoztuk a főgondolatot (alapeszmét) és a főérzelmet, a mellékgondolatokkal és mellékérzelmekkel ne tereljük mellékvágányra az érdeklődést. — Mikor az osztály általános szempontból tisztában van a lényeggel, következik az olvasmány főbb pontjainak, a szerkezet egymásutánjának megállapítása. Az olvasmánytárgyalásnak mindenesetre ez a legnehezebb pontja, de szembe lehet nézni ezzel is. Két körülmény jöhet itt segítségünkre; az egyik az, hogy könnyű áttekintésű, szinte filmszerűen lepergő meséken kezdjük az olvastatást; a második az, hogy ma a gyermekek általában ügyes rajzoló készséget hoznak az elemi iskolából; kezdetben épen e készségükhöz folyamodunk: „Milyen rajzocskákat készítenétek e meséhez, hogy még az is megértse a mesét, aki nem olvasta?" Legtöbbször igen meglepő feleleteket kapunk; megvitatjuk a gyermekkel az ajánlott rajztémá8 —