Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1936

választotta meg az olvasmányt és legokosabb, ha a tanár egyszerűen elhagyja. E fokon — a praktikus nyelvtanuláson kívül — az olvastatásnak csak az lehet a célja, hogy egy-egy gyönyörködtető elbeszélés, egy-egy szép költemény vagy eleven leírás révén a gyermeklélek nemes érzésekben gazdagodjék, ízlése, megfigyelő tehetsége, ítélőképessége alakuljon, szűkkörű élettapasztalatai fokozatosan bővüljenek, egyénisége pedig az olvasmányokhoz fűzött megfontolásai révén bontakozni kezdjen. Ez észrevétel nem zárja ki, hogy az olvasmányok bizonyos egésszé tömörüljenek (pl. a történeti tárgyú olvasmányok osztályonkint megállapított korszakból, magyar élet, Krisztus-legendák, irredenta témák), de már csak akkor, mikor a gyermek egyenkint befogadta őket érzelmi világába. E fokon, valóban, semmi értelme sincs az olyan olvasmánynak, mely nem hozható közel a tanuló lelki (érzelmi) világához. A gyermek még nem tud elvonatkozni önmagától, mint a felnőtt vagy akár a nagyobb ifjú is; szereti, ha arra segítjük, hogy saját kis én-jéből kiindulva tudjon megközelíteni minden, reá nézve új világot. Bizonyos átmenetül a negyedik osztállyal meginduló irodalmi jellegű olvastatáshoz, a francia Utasítások előírják, hogy a tanár a harmadik osztály második felében már némi irodalmi magyarázatot is adjon az olvasmányhoz, ahogy ez a mi olvasókönyveinkben sokszor már az I. osztályban is megtörténik. Az egészen általános elvek közül még csak egyet akarunk kidomborítani. A francia Utasítások az első és második osztálynál külön is kiemelik, hogy a tanár az olvasmány feldolgozása közben a tanulótól „teljes és szabatos" mondatokat követeljen. Már a kis tanulónak is meg kell szoknia, hogy nyelvileg mindig helyesen, szabatosan kell magát kifejeznie. A határozott beszédhez ép úgy hozzá lehet szokni, mint a határozatlan körvonalú, irreális beszédmódhoz. Minden osztályban van néhány tanuló, akinek mintegy veleszületett adománya a könnyed, gördülékeny kifejezésmód; az ilyen fiúkat példaképül állítjuk az osztály elé, biztatva a nehézkesebb szavúakat is, hogy törekvéssel, minden társalgási alkalomnak felhasználásával ők is megszerezhetik és meg is kell szerezniök a „teljes és szabatos" mondatokban való beszéd készségét. A tanár tehát az olvastatási órákon szabatos kérdéseivel csak megindítja tanítványainak lelkében a gondolkodást, nekik ezzel át is adja a szót és figyel; örömmel látja az ügyességet, megjegyzi az esetlenséget, hogy — a nagy osztálylétszám nehézségei között — minél többször jusson rá a sor azokra is, akik lassabban gondolkoznak és bátortalan beszédűek. Valahogyan épen nekünk, tanároknak keli azon fáradnunk, hogy tanítványaink majdan ne szoruljanak rá a lépten-nyomon felhangzó, bizonyára egészen őszinte mentegetésre: „Tudja, csak nem tudja előadni". Ma is igaz Boileau mondása: „Amit helyesen gondolunk el, azt világosan is fejezzük ki a

l) Korán kell már megértetni tanítványainkkal azt az igazságot, hogy értékét, műveltségét növeli az, aki előadását gondozza. b) Módszertani elvek. Az érintett általános elvek után az olvasmánytárgyalás módszerét kell vizsgálat alá vennünk. A 3,000,1935. sz. Tanterv e szempontból minden lényegeset megmond; igazán gyakorlati és a részletekbe menő tanácsokat adnak a 70,640 1927. sz. Utasítások is, melyek, akárhányszor olvassuk is át !) „Ce que l'on congoit bien, s'énonce clairement". (Boileau). — 6