Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

és feladja: „Ragozd el: a jó ember! Mit tesz: adni fogok, írtam? Mi a példa erre vagy arra?" Mily nagy segítség volna, ha a szülő óráról-órára kikérdezné a szavakat, sőt időnkint átismételtetné a régi szószedeteket is! Mily hasznos volna az idegen nyelvekben a hangos olvastatás! Minden szülő megteheti, hogy gyermekével figyelmesen elolvastat (magában) 2—3—4 sort és azt kis darab papirra leíratja; az első próbálkozás természetesen aligha jár még teljes sikerrel; írás közben a gyermek (vagy az idegen nyelvet tanuló felnőtt is) rájön, hogy itt egy szóra nem emlékszik, ott a szavak összefüzését nem leste jól el; a könyv szövegét tehát újra elolvassa és újra próbálkozik az idegen nyelvű mondat felépítésével; mindenesetre új papírdarabon, hogy ne pislanthasson előző próbálkozására; így állandóan gondolkodni kénytelen; ez történik mindaddig, míg a könyv sorait teljesen hűen vissza nem adta. Ez a gyakorlás sokkal hasznosabb, mint a szöveg betanulása; ez ugyanis történhetik értelem nélkül, míg írva valósággal újra teremti, építi a mondatot és igazán beleéli magát az idegen nyelv gondolkodásmódjába. Ezt a munkát az iskola a tanulóknak különböző értelmi fejlettségénél fogva nem végezheti el, de a munka becsületes lefolyását — pedig itt azon múlik minden — a nagy létszámnál fogva ellenőrizni se tudja. Felhozható ezen és az imént adott tanácsok

1) ellen, hogy a tanuló könnyen félrevezetheti szüleit; ha ez tényleg megtörténik és a kedvezőtlen iskolai bizonyítvány alakjában beigazolást is nyer, akkor a szülőnek be kell látnia, hogy gyermeke vagy egyáltalán nem való a szellemi munkára, vagy még nem bírja meg a kérdéses osztály munkáját és ezért az osztályt meg kell vele ismételtetni, mert nem a tanjegy a cél, hanem a módszeres munka, a gondolkodás megszokása! Azt mondottuk, hogy a beszéltető nyelvtanítás követelménye a minél nagyobb heti óraszám. A multak tapasztalata alapján már kialakult ugyan, hogy az egyes osztályokban hány óra juthat a modern nyelvek tanítására; mégis helyén valónak tartjuk újból és újból fölvetni a kérdést: a programmon szereplő két modern nyelv egyenrangúnak minősíttessék-e célkitűzés szempontjából (a nyolc osztály folyamán kb. ugyanannyi óra jut mindkét nyelvre) vagy megkülönböztessünk-e egy első és egy második idegen nyelvet eltérő célkitűzéssel ? Kétségtelen, hogy hazánk földrajzi fekvésénél fogva is mindent el kell követnünk a német nyelvnek minél tüzetesebb és eredményesebb tanítása érdekében; csak mellékes gondolatként említjük azt, hogy a német nyelv épen nehézségénél fogva sokkal alkalmasabb a gondolkozás fejlesztésére, mint bármely más nyelv. A második idegen nyelv tanításának célja véleményünk szerint ne legyen magasabb, mint a mindig praktikus és könnyebb szövegnek biztos nyelvtani alapon való megértése, kérdés-felelet alapján való feldolgozása, hogy így a tanuló szabatos ismereteire és készségére támaszkodva könnyen tökéletesíthesse magát, ha ezt később a szükség megkívánja. E cél elérésére a második idegen nyelv számára elegendő lenne a négy felső osztályban heti 3, 3, 2, 2 óra; a fennmaradó órákból a német nyelv heti óráinak számát fel lehetne emelni a négy felső osztályban 4,4,3,3-ra.

2) 1) Martin Róbert: Aprés la classe. Paris Larousse, 1929. 2) A második idegen nyelv jelenlegi óraszámából még fennmaradó 1—1 órát a VII. és VIII. osztályban a magyar irodalom tanítására kellene szentelni; még ha feladjuk is a rendszeres magyar irodalomtörténet tanítását ahogy előbb-utóbb fel is kell adnunk, mert a tanuló már most se látja fától az erdőt —, akkor is kevés lesz a mostani heti 3 3 óra, amely mellett a tanár igazán nem tudja: olvasmányokat dolgozzon-e fel tanítványaival, magyarázzon-e vagy feleltessen. A magyar dolgozatok közös javítására épen a legfelsőbb osztályokban nem marad idő, ahol pedig az ifjú stílusának fény- és árnyoldalai határozottabban kezdenek kibontakozni. 10 —