Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

az 1935. okt. 17-én — a ciszterciek templomában — mondott gyászmisén. Az élők egybefonódását a Fehérvárott és Budapesten rendezett családi estéiken mélyítették, ahol az eggyűvétartozó k sereglenek össze, ahol az Alma Mater édes gyermekei egymás szemébe nézve kiérzik az örömöt és boldogságot, ami a testvérszívet verőfényezi, kiérzik a bánatot és szenvedést, ami a rokonleiket lankasztja, s azután kezet kézbe téve vigasztalják egymást. Nemes büszkeséggel jelentek meg a Te Deumot követő Budenz emlékezeten. Felújították és maguk elé emelték ennek az idegenből ideszakadt, de teljesen magyarrá vált, tudós professzornak, legnagyobb összehasonlító nyelvészünk életmutatását, amellyel a kötelességtudás határozottságában és a tehetséghez mért munkateljesítmény nagyszerűségében mindenkor mintaképe lehet a ciszterci diák életrendjének. A ciszterci öregdiákok és Fehérvár egész társadalma 1935 szeptember 21-én társas vacsora keretében búcsúzott & Székesfehérvári Osztály ügyv. alelnökétől, az ősi gimnázium nyugalomba vonuló igazgatójától, Kapossy Endre dr-tól. A több mint 200 teritékes bankett résztvevői hálás és meleg szeretettel rajongták körül és mondtak bánatos Isten hozzád-ot a távozónak. A közérzületet gyönyörűen fejezte ki a vacsora ünnepi szónoka, Havranek József dr., Fejérvármegye alispánja, kinek pohárköszöntőjéből közöljük a következőket : Azt hiszem, hogy minden diák azt képzeli, hogy az iskola nem más, mint hosszas várakozás az élet kapuja előtt. Ez a kapu azután a végbizonyítvánnyal kitárul. Az hisszük, hogy a kapun túl a szabadság, a boldogság van; ott kötik a dicsőség koronáját homlokára; itt vannak a dicsőítés, méltóság és a javak. Jönnek és mennek az évek. Jönnek, de nem múlnak el a küzdelmek, a gondok, a a csalódások, amelyet ritkán vált fel a siker fénysugara. És minél közelebb jutunk életünk lehanyatló horizontjához, annál inkább semmisülnek meg a délibábos álmok. Minél hamarább omlanak össze az ábrándok, annál inkább váltódnak ki a diákélet felüdítő emlékei. Ennek a képnek a közepén emelkednek ki a tanáraink tisztelt alakjai. A nagy távolság, ami az iskolaévektől elválaszt, nem homályosította el tisztelt alakjaikat, hanem a szigorú arc mögött az atyai szeretet megértő mosolyát, a reverenda rideg ráncai alatt pedig a jóságos szeretetet látjuk. Ilyen elgondolások indították a Ciszterci Diákszövetség Székesfehérvári Osztályát és a város vezetőségét, hogy akkor, amikor Kapossy Endre dr. 33 évi székesfehérvári tanárkodás és 7 évi igazgatóság után e várost elhagyja, — volt tanítványai és tisztelői fehér asztalnál vegyenek búcsút. Ahhoz a meghitt viszonyhoz, amiben tanítványaival élt, és ahhoz a szerénységhez, ami egész életét jellemezte nem fért volna hozzá fényesebb, de ridegebb búcsualkalom rendezése. Úgy érezzük, hogy attól, aki sokezer diákot nevelt becsületre e hazának és akit mindenki szeretett és nagyrabecsült, nem válhatunk el anélkül, hogy szeretetünkről és nagyrabecsülésünkről ne biztosítsuk. Kedves jó Tanárunk! Amikor a Diákszövetség nevében szólok Hozzád, szeretnénk kitenni szívünket és volt tanítványaid szívét, akik bölcs vezetésed mellett értek férfiúvá. Sajnos ! a maga valóságában ezt szóval megtenni nem lehet. De nagy lelked felfogja a Feléd áradó nagy szeretetet, hálát és nagyrabecsülést. Nagyon rosszul esik, hogy tőlünk távozol. Úgy érezzük azonban, hogy a szeretet, a hála és a ragaszkodás a fizikai távozásoddal a lelki együttélést nem szakíthatja meg. Amikor búcsukezet nyújtok, azt kérem, hogy ezeket a szoros kapcsokat őrizd, ahogyan azt szeretettel ápoljuk mi is mindhalálig. Amellett, hogy szorgalmasan gyűjtik a Fehérvári diákság emlékeit, a diákszellem és találékonyság apróságait, gondolnak az iskola életét hosszabb időre átvilágító eseménysorozatok feldolgozására is. Ezek a közgyűlések ünnepi pontját alkotják. Az utolsó közgyűlésen Polgár Iván dr. máv. tanácsos ,,Diákkori emlékeim" címen a 35 évvel azelőtt, az érettségi vizsgával lezárult diák éveinek, hol szorongó, hol oldott érzéseit, hol édes, hol bánatos élményeit, a diákkorát szerető lelkének drága benyomásait tárta a szívbevegyült iskolatársak elé. A gyermeki tisztelet legtisztább ragyogásával szórta tele megboldogult és még életben levő mestereinek nevelő értékeit. „A mos— 63 —