Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

is; az egyes nyelvek eltérő jelenségeinek műszavai is egységesek, modernek legyenek! Az idegen nyelvtanok magyar nyelven Írandók! A rendszeres (végleges) nyelvtan minél előbb kerüljön a tanuló kezébe, hogy könyvét minél alaposabban ismerje meg! Tartalmazzon a rendszeres nyelvtan minél bővebb gyakorló részt, de e magyar mondatok mindig kiválóan praktikusok legyenek. A teljesen szabatos nyelvtani tudással vehetjük csak elejét annak a felületességnek, mely — alapos nyelvtan nélkül — a beszéltető tanításnak természetes következménye; a magyar középiskolának szolidan, fegyelmezetten gondolkodó főket kell képeznie! Ily értelemben fogva fel; a nyelvtan tanulását, tulajdonképen magát a beszélgetést könnyítjük meg; a tanuló óvatosabb (eleinte tán bátortalanabb is) lesz mondatának megszerkesztésében; elkövetett hibáját vagy hibáit a jobb tanulók észreveszik, megmagyarázzák, kijavítják; ha a nyelvtani szabály maga már megy és a hiba inkább gyakorlatlanságból származik csak, elég lesz a hibákat egyszerűen helyesbíteni. így érhetjük el, hogy a jobb tanulók már fejledező nyelvérzékkel hagyják el az iskolát, értve ezen azt, hogy a tanuló már ösztönösen követi a nyelvtan szabályait; közönséges értelemben, de tévesen, azt nevezik nyelvérzéknek, mikor a tanuló kezd akárhogyan, de folyékonyan beszélni; az ilyen hanyag, pongyola beszédmód nem nyújt előnyös képet a beszélő értelmi állapotáról! Idegen nyelvet ugyan hibázva lehet csak megtanulni, de más dolog: hibázni és minduntalan hibázni! b) A szabatos nyelvtan-tanításra igen nagy szükség van a túlzsúfolt osztályok miatt is! Említettük, hogy beszéltető tanítás, kis létszám, minél nagyobb óraszám: összetartozó fogalmak. Sajnos, egész középfokú tanításunknak ez a legnehezebben megoldható kérdése. Hepehupás területen a legjobban begyakorolt labdarugó csapat se tud győzni! „Planírozni" kell! Ha elegendő tanterem és elegendő tanár állna rendelkezésre, a nyelvi órákra két csoportot kellene szervezni (gyengébbek, haladottabbak); ez azonban legtöbb intézetünkben már azért is lehetetlen, mert intézeteink legnagyobb része a háború előtt kisebb létszám számára épült. Az intézetek kibővítése még gazdagabb országoknak is gondot okoz; meglepődve olvastuk például az Angolországban felvetődött gondolatot: az építkezést anyagilag a közületek tegyék lehetségessé, a visszatérítés bizonyos százalékban a felemelt tandíjakból történjék, hiszen a szülőknek és a tanulóknak van legtöbb hasznuk az építkezésből, melyet az állam nem pénzelhet azok filléreiből, akiknek a gyermeke tán soh'se fog középiskolába járni! Akárhogy vesszük is a dolgot, a szülőknek maguknak is érdekük, hogy a túlzsúfolt középiskolát áldozatos módon segítsék munkájában. Gondolják meg, hogy hatvanas létszám mellett egy tárgyból se képes a tanár kívánatos módon ellenőrizni minden tanítványát; a kis tanuló lelkében a nem tudott vagy rosszul tudott ismeretanyag lassankint oly zavart fog eredményezni, hogy előbb-utóbb bekövetkezhetik minden tanulásnak a rákfenéje: az önbizalmatlanság, a csüggedés, a kedvvesztés. Ha a nyugodt, rendszeres, magában már bizakodni tudó tanulás a felsőbb osztályokban is fontos, még fontosabb ez kisebb tanulóknál, akik lelkileg is alakulni kezdenek; fogékonyságuknál fogva könnyen megszokhatják a szabatos munkát, mely vérükbe fog átmenni, de rászokhatnak a felületes, módszertelen munkára is. A szülő ne nézze azt, hogy gyermeke jobb vagy gyengébb tehetségű-e; vezetésre, szoktatásra mindegyik rászorul. Nem hivatkozhatik a szülő arra se, hogy az egyes tantárgyakat már rég elfeledte, németül, franciául pedig nem beszél. Ellenőrizni mindig lehet, hiszen a nyelvtanok mind magyarul vannak megírva; a szülő egyszerűen felüti a nyelvtant