Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1934

— 4 — nyerjenek az élet forgatagában és útvesztőjében. S Ő, az »atyai jóságos barát* örömmel vett minden üdvözletet vagy felkeresést és azokat a mindenegyesre adott válasszal együtt haláláig dédelgette. De tanítványai közül is nem egy ereklyeként tartogatja a »benső szeretet« írásait. Boldogan mosolygott (csak ezt szokta) egy-egy megemlékezésnél, de különösen is emelkedetté vált hangulata, amikor ünnepet ült találkozóra gyűlt diákjaival. Az utolsó ilynemű találkozása a múlt év júniusában volt, amikor is talán legöregebb tanítványai, a félszázados érettségit jubilálok bájos rajongással vették körül. Bizonnyára megérezték, hogy betegeskedő »jóságos« professzoruk ezeket a felejtkező és üdítő perceket drága emlékként viszi magával csendes pihenésére. Ha pedig, mint pl. a húszonötéves találkozók (1921) — hivatalos távolléte miatt — nem tiszteleghettek nála, a hozzá intézett emlékezésre reflexiókban gazdag, a tanár és tanítvány gyengéd viszonyát magasztaló válasziratban fordult hozzájuk. Húszonegyéves tanárságával szorosan összeforrott énektanítása és önképzőköri elnöksége. Az előbbit a »szív- és jellemképzés« egyik főeszközének tekintette és ezért nagy gonddal végezte. Mint minden munkájában, ebben is a szakszerűség és a hajszálnyilag pontos kidolgozás jellemezte. Iskolánk akkori diákjai még élénken emlékeznek vissza egy-egy énekórára, amely a nemes szórakozás és élvezet mellett nagyon is megkívánta a fegyelmezett magatartást és figyelmező gyakorlatot. Kiváltképen is teljes odaadást követelt szabadságharcunk 50 éves és a Ciszterci Rend 800 éves fennállása megünneplését szolgáló előkészület 1898-ban. Az intézet énekes ifjúsága ekkor lepte meg fáradhatatlan mesterét ébenfából készült és elefántcsonttal díszített karvezető pálcával. Az önképzőkört nyolc éven át vezette. De irányította is ugyancsak feltűnő szakavatottsággal és fejlesztette a kor követelményeinek megfelelően. Meggyőződése volt, hogy a versköltés terén mutatkozó túltermelés egyoldalúságot és bizonyos egyhangúságot eredményez, azért a kör hagyományainak tiszteletbentartásával a tagok aktivitását a komolyabb prózai térre terelte. Az önképzés munkáját (főigazgató korában is sokszor felhozta) a közéleti színvonal emelése szempontjából rendkívül fontosnak és szükségesnek tekintette. A zirci apátúr 1900-ban a pécsi főgimnázium élére állította. A cisztercieknek ezt az ikerintézetét hét éven át vezette »nagy tudással, példás szorgalommal és buzgósággal«, s mikor ettől is meg kellett válnia, a tanári kar benne »személyválogatást nem ismerő igazgató«-ját és »önzetlen munkatárs«át búcsúztatta. Igazgatói működésében ragyogtathatta leginkább lelkének egyik legszebb erényét: a szeretetet rend- és tanártársai iránt. Ezt azonban nem megszokottságból gyakorolta, nem is üres szólamokkal, hanem az átérzés melegével. S ennek kifejezést is adott gyönyörűen megszerkesztett asztali beszédeiben, melyeket név- avagy születés napokon elmondott, s amelyek mint klasszikus minták mindenkor élvezhetők hátrahagyott gyűjteményében. Mint igazgató mélyreható tanulmányokkal, meggyőző érvelésekkel és határtalan lelkesedéssel karolta fel az antialkoholista mozgalmat és azt úgy az iskolában, mint az életben éber figyelemmel szorgalmazta. 1907-ben még magasabbra emelkedett. A király kegye a nagyváradi tankerület főigazgatójává nevezte ki. Munkásságának és rátermettségének »objektív értékelése« volt ez s érdemeinek felsőbb jutalmazása. Büszkék is voltak rá rendtársai és tanítványai. Az irodalmi világ előkelőségei is ujjongással üdvözölték, remélvén, hogy »benne és általa a főigazgatói testületben újjabb időben megcsappant irodalmi elem nyer gyarapodást«. Tanítványa,