Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1933

Werner Adolf dr. zirci apátú r 1924-1934 Anni felices laetitiaeque dies . . . . Adolf apáturunk tizedik éve áll a magyar Claravallis élén! Az időnek kettős arca van: egy külső és egy belső. Amazt a világtörténelem vivódó ekéje szántja végig és szaggat fel rajta mély barázdákat, hogy utja legyen a holnapok új vetésének, eszmék és sorsok friss hullámverésű kalászainak, hadd érjen bennük teltebbé és igazabbá az élet. Emezt pedig a lélek láthatatlan magánya mélyíti meg, szétoldja berine az évek leélt történetét, az események elborult vagy magába roskadt terhe alól kiemeli a lét felragyogó értelmét s ezen át kilátást nyit a végtelenségbe felszabaduló vonzalmaknak. Adolf apáturunk az idő e kettős világítású fényében áll, midőn áthalad apátsága tizedik esztendején. Ez az idő az élet sima szabású rendjében nem történelem-mérő erejű, de ma, amikor percek hordozzák századok súlyát és kockázatát, önmagában is elég arra, hogy mértéket mintázzon és remekeljen egy nagystílű élet arányairól. E mérték történelmi képességű valóságában s távlatában látja Apáturát a szeretet örömével Őt szemlélő Rendje. Tiz éve már, hogy Adolf apátúr ihleti rendje útjait. Egymaga volt mindig a Rend, de mindig több volt, mintsem fölélte volna a történelem. Az idő szándékait az Isten üzeneteiként fogadta s a ciszterci élet fejlődő igényeibe stilizálta bele azokat, úgy mint középkori apátősei gót dómok áhítatába építették a XII. század nagy törekvéseit. S miközben a világtörténelem áramlása szinte irracionális feszültségűvé válik s az „impérium mundi" démoni bálványa körül tombol, Adolf apátúr csendes, szent iskolákat emel, ezeréves harangszóval még jobban a magyar föld sebzett, megingott rögeihez köti