Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1930

BÖLCSKEY ÖDÖN. Az új iskolaév első hónapjának végén jártunk, mikor városunk vasárnapi csendjébe szomorúan belebúgott templomunk nagyharangja. Az öreg Náci nemes, érces hangját ismerik; tudják róla, hogy ha rendkívüli időben szólal meg, a gimnázium gyászát szokta hirdetni. Most azonban többet tudtak meg, a harang megkondulására szívekbe nyilait a gondolat: meghalt Bölcskey Ödön és e gondolatra az emberekből kitör a bánatos panasz, a köz ismét egy értékes egyéniséggel, igaz munkással lett kevesebb. Egyénisége. Mert Bölcskey Ödön valóban egyéniség volt. Egyéniségét nem a könnyen változó és lepattogó külsőségek adták meg, hanem énjét a nemes lelkitulajdonságok, a közérdeket szolgáló tényezők: a megalkuvást nem ismerő meggyőződés, a tudás, a páratlan munkakedv és munkabírás formálták, alakították ki. És hogy ez az én a köz értékévé fejlődhetett, hogy munkásélete minden viszonylatában megértő, érző ember, segítő felebarát és melegszívű tanár tudott lenni, azt Krisztusban való mélységes hite és szerzetesi lelkülete tette. Akár a gyóntatószékben hallgatta lelki gyermekei panaszait, akár a katedrán ült vagy az iskola udvarán tanítványai vastag gyűrűje vette körül, szívéből ajkára a Jópásztor szeretete áradt. Nála a tudás, a tudomány nem önös cél, hanem eszköz volt, hogy vele az Ige méltó szolgája lehessen az iskolában, a szószéken, a sajtóban és tudományos műveiben. Csak a keresztény, krisztusi világnézet szolgája tudott lenni; munkájáért nem várt az emberektől elismerést, jutalmat; dolgozott, munkálkodott másokért, mert azt Krisztustól tanulta így. Határozott, egyenes úton járt; ennek egyenes irányától sohasem tért el; emberi tekintetek sohasem változtattak fölfogásán. Már egyenes tartása is kifejezője volt ennek a meggyőződéséhez hű, dacos lendületnek. És különös, míg egyenes tartása a keménykötésű embert mutatta, addig arcáról, kék szemeiből a megértő ember, a szerzetestanár jó szíve sugárzott ki. Tűzbe jött, ha bántották meggyőződését, a harag pírja futotta el mindjárt arcát, mikor úgy érezte, hogy a ravaszság, a furfang, a kétszínűség rést akar vájni az igazságon. Világnézeti és nemzeti kérdésekben nem ismert szellemeskedést, tréfát; ilyenkor a visszautasításban éles, szinte 1*