Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1926

_ 4 Elnémult az evangelium zengő szavú trubadurja. Krisztus dalnoka elzengette utolsó énekét. Lehunyta szemét a Velencei-tó szépségeinek felfedezője. Gondtalan örökkévalóságba lépett a Pilisi hegy nagy gondolkodója. Pihen az ész, mely eget s földet bejárt. Mélységben nyugszik a magasságok művésze. Nem hallja a tölgyek, bükkök és kőrisfák sejtjében millió és millió rokka pergését, nem hallgatja a természet millió és millió szövőszékének zakatolását, mikor sejtszövetté szövi a napsugárt. Kialudt egy nagy szívnek tűzhelye, kilobbant az Isten küldötte mécs, mely ráirányította a modern embert Isten nyomaira. Elsötétült a fénye annak az agynak, mely beirányította a tépelődő, modern embert az isteni zónába. Elernyedt az a feszülő erő, mely a gyengéket felvértezte Krisztus armatúrájával. Kihűlt a szív, melyből annyi melegség áradt a didergő lelkekre. Kitárult az üres fészek nagy mélysége. Kiröpült a sas. Hova zarándokol ezután a magyar bánat, hova térdel a bűntudat, hol keresnek vigasztalást a tépett magyar lelkek ? Összetört a tölgyek, bükkök, fűszálak és napsugár lantosának lantja. Elröppent utolsó szava, mely édesen zsongott, mint a szellő, mely végig simította a völgy ibolyáit s magával hozta azok édes illatát. Megállt a tolla, mely mint a legfinomabb véső, bizakodó, derűs világnézetet mintázott a lelkekre. Becsukódott az alamizsnás tenyér, mely lágyan, enyhítően simogatta a szenvedő lelkeket. Elment a fáklyavivő, aki megmutatta, hogy a fény nem a szemekben van, mert. az csak pillogó mécs, nem az agyban van, mert az csak halovány gyertya, nem a drágakőben van, inert az csak az optika játéka, nem a Napban van, mert az csak éter-rezgés, hanem a fény : az az Isten. Elment, aki megtanított bennünket arra, hogy az eszmények nem kategóriák, nem vetületek, nem reflexek, hanem felettünk álló tényleges valóságok. Elment, aki elvezetett bennünket az igazság, jóság és szépség csodavilágába, aki az üres, fáradt, elnyűtt, sóvárgó világba új fényt, űj tavaszt, új szépségeket vitt. Elment a magyar középosztály lelkiatyja. Örök pihenőre tért a magyar tulipán szorgalmas kertésze. Az anyaföldben nyugszik a magyar rög szerelmese. Árván hagyott bennünket, aki űgy dédelgette árváinkat, mint valami drága ereklyetartót, melyben a hősök vére él. Hősi halált halt a háború hőseinek nagy pártfogója. Szűk koporsóban van zárva az, akinek működési köre a Rajnától Amerikáig terjedt. Sötét kriptában pihen, aki míg élt, világító oszlop volt. Kialudt az Isten és emberszeretet öröklámpása. Akinek lelke csupa muzsika volt, annak sírja körül most virraszt a csend. Szépségeket adó ajkát, szépségeket látó szemeit örökre lezárta. Némaságban pihen, aki annyiszor szerette a titokzatos csendet. Ez a csend azonban tele van ihlető erővel. Ebben a síri csendben az élet misztikuma remeg. Itt egy földi fényforrás elhalásának rezgése zizzen, de ez a haldokló fény bevilágítja az örökkévalóság felé vezető utat. Ez a csend cseng, beszél és üzen : »áldott légy, testvérem : halál, ki eljösz és szótlanul elvégzed rajtunk azt a pillanatot, melyért élünk, vagyunk: a lélekleplezés gyönyörű, borús, könnyes titkát..... Kedves ifjak, mikor ezt az ihlető csendet zarándok lélekkel körül álljatok: favete linguis. Ne zavarjátok a szent csendet, csak szívetek imádkozzék.