Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1926

OTTOKÁR PÜSPÖK. t Lehanyatlott a kéz, mely mindig az ég felé mutatott. Lecsukódtak az illuminált szemek. Elnémult az ajak, melynek zengésétől megremegtek a szívek. Behorpadt a márványhomlok, melyről annyi napsugár áradt. Megszűnt verni a szív, mely szüntelenül azt dobogta, hogy a legszebb tett a szeretet. Kilobbant a legnaivabb, épen azért a legőszintébb páthosz, melynek minden szaván, minden gesztusán Krisztus monogramja ragyogott. Kialudt egy szent láng, melynél annyian gyújtották meg mécsesüket. Üres lett a magyar szószék, elárvult egy imazsámoly, kiszáradt a legtermékenyebb magyar toll. Elszakadt egy finom húr. Összetört egy mesteri lant. Meghasadt az Úr hatalmas kürtje. Utolsót kondult a legércesebb magyar harang. Ledőlt a szépszavú szobor. Áldásra emelte kezét, az Isten Báránya felé fordította fejét s pihenni tért nagy Magyarország fáradhatatlan lelkipásztora. Hősi halált halt a legbuzgóbb magyar misszionárius. Úgy jött hozzánk, mint egy nagy Ígéret s úgy távozott tőlünk, mint a legtökéletesebb emberi beteljesülés. Mikor jött, apostolian egyszerű volt. Mikor elment, hősi fenségben ragyogott. Mikor jött, szobor volt, melyen még rajta volt a földi lepel. Most már lehullott róla a földi salak s leplezetlenül áll előttünk Ottokár püspök sugárzó lelke. Mikor jött, senki sem köszöntötte, mikor elment, egy ország sorfala között haladt. Az első szava kietlen pusztába kiáltott, az utolsó már hinni tudó, akarni akaró sokaság lelkébe hullatott harmatot.