Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 5 — magával hozott, az eszményi életpálya felé való vonzódásának ön­tudatlan, gondviselésszerű gondolata. Szelid lelke a papi pálya felé vonzotta, a magyar ifjúság szeretete pedig a tanári pálya választására inspirálta. A VI. o. elvégzése után a ciszterci rendbe lépett. Zirci, egri, budapesti tanulmányi évei kitartó szorgalmának fokozatosan hamvasodó gyümölcseit termették. Pappá szenteltetése előtt, 23 éves korában nemcsak tanári szakvizsgálatot, hanem bölcsészetdoktori szigorlatot is tett. Felszenteltetése után a ciszterci rend akkori feje a székesfehérvári gimnáziumhoz küldötte tanárnak. A célhoz jutás édes öröme rezgett át a szívén, midőn rend­házunk II. emeletén kijelölt szobáját elfoglalta. Elérkezett a várvavárt pillanat, midőn minden tudását, minden gondolatát, minden érzését megoszthatta szíve bálványával: a magyar ifjúsággal. Az apai örökség, amely eddig mint szófogadó engedelmesség élt a lelkében, most öntudatossá, lelkiismeretének szavává lett. Az a meleg érzés, mely édes anyja szívéből cseppent a lelkébe, mely eddig tétovázva kereste kiáradásának formáját, megtalálta célját: bőséges, feltartóztathatatlan csobogással rááradt a magyar ifjúságra. Szelid lelkének mosolygó derűje szétáradt iskolánk osztályaiban. Mint az éjféli harmat a tikkadt füvön, megcsillantotta tanítványainak szemefényét. Oly gyengédséggel nyúlt a reábízott ifjúság lelkéhez, mint ahogy a jó ember a virághoz hajlik. Lelkük eggyé lobbant, mint a színkép vonalaiból a láng fénye. A tanár a kitárult szivekben meglátta az egyéni értéket vagy fogyat­kozást. A tanulók pedig mohón szívták magukba a tanáruk jutal­mazásában és büntetésében egyaránt megérzett szeretetének olvasztott aranyát. Werner Adolf iskolájában a szeretet tanított, fegyelmezett, feddett és nevelt. Módszere elszakíthatatlan, misztikus szállal fűzte lelkéhez tanít­ványait. Ez a szeretetkapocs akkor sem lazult meg, mikor ötévi székesfehérvári tanárkodás után az egri gimnázium tanári karába osztotta be rendfőnöke. A serdülő ifjú, az egyetemi polgár, a pálya­kezdő férfiú, ha tanácsra, gyámolításra volt szüksége, ha be akart számolni sikereiről, ha örömöt akart szerezni boldogulása, emelkedése hirével, mind felkereste szeretett mesterét. A távolság köztük ahelyett, hogy növekedett volna, inkább fogyott: lassankint jó barátokká lettek. Werner Adolfnak nincsenek volt tanítványai, mert aki egyszer tanít­ványa volt, az élete végéig az is maradt.

Next

/
Thumbnails
Contents