Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 37 — Lehet, hogy miránk, öregebb nemzedékre is Álmos sorsa vár, de szilárd a hitem, hogy tireátok, gyermekek, már egy Árpád sorsa vár és megláthatjátok a nagy Magyarországot! * * A miniszter beszédének magas nézőpontból szövődő gondolatmenetébe nagyszerűen belekapcsolódott Philipp István tanár szárnyaló Ünnepi ódája. Az ódát Tóth Kálmán, szombathelyi tanár, az intézet volt növendéke, szavalta hatalmas előadó művészettel. Philipp István ódája. 1724 -1924. A szolgaság börtönfala ledöntve ; A megváltás hő harsonája szól S a bujdosóknak zúgó, lekes árja Zúdul a vadon vak odúiból. Szabadság! Elet! Új, szent harcra fel ! Lihegi minden sóvárgó kebel. Fel-fel! Teremtő, izzó nagy tusára ! lm, porban, amit ősünk alkotott. Rom és hamu, mit vad pogány erőszak Az ősi jussból sziiken meghagyott. Por és hamu a nagy mult dicsősége, Királyok hamva sír a kormos légbe. Boldog tanyája bús sírhalmán állva, Kemény homlokkal széttekint a hős. Feszülő keble vágyó, szent fohásza Hitben, reményben egyaránt erős. Hit és reménység- ó, rég tudja azt — A sírból is új életet fakaszt. És nekilendül szótalan, merészen. Mit elméjében formált, alkotott, Forrongó lelke Istene nevében Ad eszméjének testet, alakot. Hol verejtéke gyöngye hull, pereg, Friss tavasz kél, zengő, hímes berek. Kész az új hajlék; áll a templom, város ... Benne zsibongó, tarka sokaság S nem csalfa álom, nem hiú káprázat, Mit hálás szívvel, éber szemmel lát : Isten szolgái — ime, eljövének Oltárt emelni a fény Istenének. Oltárt, melynek tisztító fénye, lángja Azóta hűn, szeplőtlenül lobog, Melynél, ó, annyi nagy elme-szövétnek Fennen villogva, szent tüzet fogott. Sarjadt, virult, mit súgara elére, Isten s a hon örök dicsőségére.