Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

_ 32 meretekkel megrakott, olyan nemzedék, amelybe a szív, az akarat és az ész harmonikus fejlesztése egész embereket tömörít. A jó törekvés felmagasodott, a fehérvári iskola semen proborum et heroum-má vált, jeleseket és hősöket nevelő anyává. Egyházi és világi nagyságok, közéleti és társadalmi kitűnőségek hosszú sorozata díszíti máris Emlékünk egyik hatalmas tábláját. Ott vannak a Hősök is, a világháború tűzkeresztesei, akik meghaltak a Hazáért, a magyar Életért, a magyar Iskoláárt. Nemes büszkeséggel tekinthetünk rájok, valamint azokra, akik életpályájok szűkebb körében is férfiasan teljesítették kötelességüket és az itt nyert szellem erejével hasznosították életüket. Kétszázad alatt sokan, jó 50,000-en járultak Pallas oltárához, az utolsó 72 évben közel 2000-en fejezték be a tudás áldozatát, s mindezekre — talán egytől-egyig — hálásan, megbecsüléssel gondol az intézet, mert hűek maradtak hozzá s ragaszkodásukkal megkönnyítették áldásos munkáját. Iskolánk nyugati égboltozatán tisztán, ezüst sávhagyásban bukik le a mult. Biztató jel ez. Derült jövendőt várhatunk. * * * Az intézet történetét rövid áttekintésben és markáns vonásokban rajzoló fölolvasást Polyák Jenő, gépészmérnökj. szavalata követte; az ifjú szív lelkes szeretetével adja elő a három lusztrummal előbb végzett iskolatársának, Hlavaty Imre főgimn. tanárnak ünnepi ódáját. Hlavaty Imre ódája. 1. Betöltjük a várost ünneplő tömeggel. Szivünkben keresztény vérünk árja pezsdül, Szemünk tele fénnyel, tündöklő színekkel, Lelkünkben üj élet reménysége zsendül. Ősz van ... a lomb sárgul... hervad már a tájék, De hervadást, őszt, nem ismer a mi népünk... Amerre mi járunk, nincs köd, árny, az ég kék... Tavaszi szellőben, napsugárban élünk ... Sarjadó természet hajtja ott virágát... Örök ott az élet... Isten őrzi titkát... 2. Egybegyülekeztünk keletről-nyugatról, Ünnepelni ezt a tisztes, öreg fészket, S aki magyar Zirczet emelt frank Citeaux-ból, Ünnepelni ezt a talpig magyar rendet. Jöttünk, örvendezve, mint gyermek anyjához, Kitől kaptunk minden nemeset, jót, szépet, S akik nem jöhettek, kötve sír hantjához, Helyettük is szólni köszönő beszédet. 3. Sokan nem jöhettek... Megtértek a földbe. Lovcen szirtfalától Krisztusnak sírjáig, Amerre reszketett Páris büszke népe ; Ahol kék Adria fodrozza habjait;