Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1924

— 11 — a másikra röpültek, játékukhoz kemény lépésükkel verték a taktust. Az este szele elkapta a zene hangjait s szétvitte a városban. Messzire vihette; messziről jöttek hangjára az emberek. Nem törődtek a vacsoraidővel; lelkesen kitartanak a bandával, mindenütt nyomukban vannak. Szeretik a gimnazista zenészeket; aki pedig szeret, azt minden érdekli és észrevesz minden kedveset azon, akit szeret. Nem kerüli el figyelmüket a zenészek új, fehér, fekete hajtókás egyenruhájuk és sapkájuk sem. Szájról-szájra adják: de szépek, de kedvesek. A tömeg egyre növekszik, mire a püspökség előtti tágas térre érnek, alig tud benne elférni. Itt megállnak és három darabot játszanak. A zene hangjaira a kultuszminiszter a palota erkélyére jön és megyéspüspökünk társaságában hallgatja a tiszteletére adott szerenádot. Havranek József dr., alispánnak és Mayer Károly nagyprépostnak. A püspöki palotától a vármegyeháza elé vonultak. Itt az alispánnak, az ifjúság lelkes barátjának és a gimnázium volt jeles növendékének tiszteletére muzsikálnak. A vármegyeháztól a Megyeház-utcába fordultak és Mayer Károly nagyprépost előtt állottak meg. Ő a legöregebb diák. Hetven éve mult, hogy érettségit tett. Gyenge, beteges; nem tud elmenni az ünnepségre, hát eljöttek hozzá a fiatal diákok, hogy a zene hangjain mondják el iskolatársi köszöntésüket, szeretetüket. Katonás rendben fölállanak, majd belefújnak szerszámaikba s fölhangzik a bánatos magyar szivet annyi reménnyel betöltő melódia: Boldogasszony Anyánk... Fújják meleg szivvel, egész lélekkel, mintha csak ősz iskolatársukkal át akarnák éltetni azokat a diákéveket, a Bach-kor idejét, amikor a szónak nem volt szabad szivük vágyát, szivük akarását, szivük érzését kifejezésre juttatni, a zenébe öntötték bánatukat, reményüket. Csend. Új darabra készülnek ... Komollyá válik a kis zenészek arca. »Ballag már a vén diák« mélabús akkordjait verik vissza a falak. Odafönt a legöregebb iskolatárs szeme könnybe lábad és mikor elhallgat a zene, kinyilik ablaka, hogy egy pár szót szóljon az ő fiatal iskolatársaihoz. Iskolatársainak nevezi a diákokat, mert ő is abba az iskolába járt és őt is ugyanazok a zirciek tanították, mint akik a mostaniakat, mert a régi zirciek is ugyanazok voltak, mint a mostaniak. Ő még a szabadságharc előtt járta a négy alsó osztályt. Akkor egy osztályban minden tárgyat egy tanár tanított. Mikor azonban a szabadságharc után nálunk is úrrá lett az európai divat, t. i. hogy minden tárgyat más-más tanár tanítson, a zirciek nem ijedtek meg. Az új rendszernek is derekasan megfeleltek - mert szerették az ifjúságot, érte dolgoztak. Most is ezt teszik. Ők tisztelték, szerették ezért tanáraikat. Az énekben, a zenében azonban ilyen szépet nem tudtak produkálni, mint a mostaniak, mert őket az énekre, a zenére nem a zirciek tanították. Ő mindig büszke volt, hogy a zircieknél járt iskolába, mindig tisztelte őket. Fiatal iskolatársait is arra kéri, hogy ők