Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1916

A mult év utolsó hónapjának vége felé eltűntek a királyi gyász külső jelei. A szivekben még sokáig élni fog jóságos, öreg királyunk emléke, a házak ormán azonban a fekete szín komorságát három színű lobogóink színpompája váltotta fel. A gyönyörű budai királyi palota űj urát, Magyarország ifjú uralkodóját, IV. Károly királyt várta. Felejthetetlen látvány volt ez a királyvárás. Ma, a mindennapi életben ritkán látunk derült arcű, mosolygós szemű, megelégedett, boldog embereket. A háború folyamán fekete gond ült homlokunkra, aggódó nyugtalanság telepedett a szivünkbe és még mindig a háború sorvasztó izgalma rezeg a szemünkben. Mikor azonban IV. Károly királyunk bájos hitvesével fővárosunkba érkezett, hogy Szent István koronáját fejére téve királya legyen annak a népnek, melynél hűségesebben, áldozatosabban szeretni királyát egy nép sem tudja, akkor minden borús gondunk derűre változott, minden bánatunk mosollyá lágyult, a máskor fátyolos szemünk fényben csillant, elhalkított szeretetünk dörgő éljenbe szökkent. Ifjú királyunk ragyogó arca, királynőnk szives köszöntése azt mutatták, hogy az előttük hódoló nép örömrivalgásában megérezték a nemzet szive dobbanását, megérezték hevét, forróságát az egész nemzet ragaszkodó szeretetének. Mi pedig úgy éreztük, hogy ezen kölcsönös szeretet alapján a nemzet és uralkodója mindenkor meg fogják egymást érteni. Megerősödtünk azon hitünkben, hogy a koronázás gyönyörű aktusában megnyilatkozó nemzeti önérzet és dinasztikus érzés, a jog és kötelesség nem szembe helyezkedve, hanem egymást erősítve munkálkodnak majd a haza javán. Tudván tudjuk, hogy a nemzet történetét nem az ünnepségek döntik el, hanem a munkának a hétköznapjai, de nem felejtjük, hogy