Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1912

24 esetten a hirrel, hogy Török Bálint immár a szultán rabja. Erre a lantos megátkozza húrjait, földhöz akarja vágni lantját, miben János megakadályozza, de szent esküvést tesz, hogy a hitszegő török ellen fog küzdeni s fölrázza a magyar sziveket. Esteledik . . . fölhangzik Boldogasszony templomának tornyáról a müezzin éneke: La illah ... a lantos térdreborul, imádkozik Istenhez a dölyfös ellenség megbüntetéseért, Török Bálint szabadulásáért . . . megcsókolják Budavár kapuját s lassan, szomorúan távoznak. A harmadik felvonásban Sárvárott vagyunk 1534-ben, Nádasdy Tamás várkastélyának termében, hol a nádorispán parancsot oszt két szolgájának fia menyasszonyának méltó fogadására Jön N. László Peterdivel, utóbbi jelenti, hogy lenn a vár alatt bebocsátásra vár Török János és Ilonka. Nádasdy örömmel küldi László fiát fogadásukra s ő is dolga után megy, miközben Peterdihez Hasszánt hivatja, ki várában raboskodik. Összetalálkozik a két régi ismerős ; Hasszán elbeszéli, mint jutott Nádasdy rabságába. Eközben megérkezik a násznép; megtörténik a lánykérés, utána a háziak nótára gyújtanak és kivonulnak. Most Peterdi emel szót Nádasdynál Hasszán érdekében; a nagylelkű főúr hajlandó is őt szabaddá tenni, a rab azonban csak azt kéri, hogy maradhasson Nádasdy hű szolgája. Épen az esküvőre készülnek, midőn váratlan vendég jelenik meg a háznál: Tinódi, a kopott, törődött lantos s ajándékúl hozza a gazdának Kolozsvárt kinyomatott „Króniká"-ját. Elmondja, hol merre járt, majd Ilonkát, a menyasszonyt köszönti s édes-bús emlékezéssel eldalolja neki a régi nótát, mellyel valaha álomba ringatta. Most megérkezik Török Ferenc, ki Ferdinánd király pecsétes levelét hozza, melyben Tinódi Lantos Sebestyént a magyar nemzet nemesi rendjének sorába emeli s a „Króniká"-ért száz darab aranyat küld neki. Tinódi mélyen meghatva áll, majd lelkesülten mondja: „Nem adományért, nem a barátságért irtam, amit irtam!" Majd víziójában (a háttér függönye mögött) feltűnik Pestnek városában, szent Péter utcáján egy magas kőszálon a lantos szobra (a tényleg létező bpesti Tinódi-szobor mása!) Körülötte felhangzik a késő unokák éneke: „Ti magyarok, már Istent imádjátok ..." Most megkondúl az esküvőre hivó harangszó, a látomás eltűnik, a lantos hosszú boldogságot kiván a fiataloknak s megjósolja a magyar dal örök dicsőségét. Szándékosan hagytuk utoljára Tordai „Tinódi"-jának ismertetését, mert úgy véljük, hogy kevés ifjúsági színdarab ért el ennél nagyobb és mélyebb hatást. A darab kompozíciója végtelen kedves s még drámai szempontból is teljesen megállja helyét. Meglepő volt a lelkesedés ifjúság és közönség részéről, melyet a Tinódi-előadások kiváltottak. Mintha csak megvalósult volna kicsinyben a nagy zenefejedelemnek, Wagner Richárdnak merész álma, mely szerint egykoron az összes művészetek a jövő műfajában, a „dalműben" fognak egyesülni. Ha a darab egyszerű, könnyű zenéje messze is esik a magasabb muzsikától, de ott láttuk az ifjúság művészi képességeinek minden lehető megnyilatkozását. Az ügyes kis színészekről elragadtatással