Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1912

10 Aranyembert kreál, mint a másik és a maga szempontjából mindegyiknek igaza, jogosultsága lehet. Nem igy a dilettáns, ifjúsági előadásoknál. Már maguk a szerepek sem hasonlíthatók össze a shaksperei jellemekkel, alakításuk pedig csak úgy sikerülhet, ha jól beleilleszkednek az egésznek keretébe. Itt tehát föltétlenül a rendező felfogásának kell érvényesülnie, hogy az egész előadás harmonikus legyen, s nem lehet a fejletlenebb ízlésű ifjú egyéniségére bízni az alakítást, mely főleg a komikus szerepeknél igen könnyen groteszkké, túlzottá válhatik. Ezután következik a szereptanulás; ennek szorgalmazása szintén fontos, mert haszontalan erőlködés lenne, ha a műkedvelő tanuló ifjú a súgóra akarna hagyatkozni. Az úgynevezett „emlékpróbákon" már csak a rendezőnek kezében van szövegkönyv s a szereplőknek deklamálniok kell a mondanivalójukat. Mikor ezzel is készen vannak, akkor kezdődnek a „rendelkező próbák" s ezek — mondhatnám — tán a legnehezebbek és legfontosabbak. Itt kezdődik a rendezőnek legfáradságosabb, minden aprólékosságra kiterjedő, gondos munkája. Terveket, rajzokat kell készítenie, melyeken mindenkinek meg kell jelölnie a helyét, és pedig jelenetenkint, a különböző állásokban. Föl kell állítania a szinteret legalább is képzeletben : itt ajtó, amott ablak van, a háttér ezt vagy azt ábrázolja, ide padot teszünk, X. jobb oldalon jön be, (mert ha véletlenül balról jönne, épen az arra kimenő halálos ellenségével állna szemben a színfalak mögött és — készen lenne a tragikomédia, a közönség kacajától kisérve 1) Valóban hihetetlen, mennyi körültekintésre van szüksége a rendezőnek. De most fogja épen ez észrevenni, hogy még két, nélkülözhetetlen segítő-társra van szüksége ; egyik az ügyelő, a másik a sugó. Előbbinek komoly feladata, hogy a színfalak mögött a szövegkönyvet állandóan figyelemmel kisérve a szereplőket a kellő pillanatban — kissé furcsán hangzik — „belökje" a szinre. Tapasztalati tény, hogy a dilettáns színészek a legtöbbször azokkal a pillanatnyi, kinos csöndekkel rontják le teljesen a hatást, melyet a késedelem idéz elő. A gördülékenységnek, minden drámai előadás főkellékének ez a legnagyobb ellensége. S ez a pont, melyben az ifjúság is a legügyefogyottabbnak mutatkozik. Az iskolában a magyar órákon, meg az önképzőkörben igen sok fiú elég szépen kifejleszti szavalóképességét, a föllépésben is szerez némi jártasságot, de nagyon messze van még attól, hogy színpadon mozogni, valamely szerepet — legyen az bármilyen könnyű — jól megjátszani tudjon. Akad egy-kettő, kinél bizonyos rátermettséget, egyéni dispoziciót tapasztalunk, a legtöbb serdülő ifjú azonban — mondjuk meg őszintén — bámulatosan esetlen 1 Hát ezekből színészeket faragni valóságos művészet, vagy legalább is — - ismét újabb, az eddigieknél is nagyobb fáradság. A súgás az iskolában nem ritka jelenség, de jó súgás — a szinielőadásnál igen nehéz feladat. A rendelkező próbákon kezdődik a sugó munkája, midőn a szereplő először lép a szinre azon jó szándékkal, hogy necsak szavalja a mondókáját, hanem játssza is szerepét. Ilyenkor a legtöbb kezdőnek torkán akad a