Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

19 amelyet képvisel. Mindent megtesz a mi ügyünkért, áldozatul hozza testének-lelkének minden erejét, de teljen kielégíti az a tudat, hogy derekasan megállja helyét és mindenben megfelel rendtársai bizalmának. A kultúra érdekében tett nagy szolgálatai azonban mégsem maradhatnak felsőbb elismerés nélkül. Az apostoli király — akit 1901. szeptember 5—7. napjain vendégül láthatott a zirczi kolostor falai között s aki úgy ekkor, mint más alkalmakkor is kiváló mértékben éreztette vele fejedelmi kegyeit — először a Lipót-rend, majd később a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, végül mikor 1908-ban félszázados papi jubileumát ünnepelte, a magyar főrendiház tagjai sorába iktatta. Ezt a nevezetes évfordulót, amelynek emlékét a budapesti Bernardinum szép épülete őrzi, csendes visszavonultságban akarta megünnepelni. Azt szerette volna, ha tudomást sem vesz róla a világ. Sok rábeszélés kellett hozzá, mig végre beleegyezett, hogy szerzetes fiai családi ünnepökké avathassák. Az meg már azután egészen szándéka ellen történt, hogy volt kiváló tanítványai, sok tisztelője és a sajtó révén valósággal a magyar kultúra ünnepévé lett. Az egész ország figyelme ráirányult kiváló egyéniségére és áldásos tevékenységének eredményeire. Mikor Zirczen 1908. április 19-én, husvétvasárnapján, szivéhez legközelebb álló barátjának, Hornig Károly báró, veszprémi pükpöknek oldalán az Úr oltárához lépett, hogy aranymiséjét bemutassa, a pápával, és az apostoli királlyal élükön a kormány tagjai, egyházi és világi előkelőségek, törvényhatóságok, az elismerés és rokonszenv legszebb megnyilatkozásaival árasztották - el. És ez a szép ünnepnap még mindig nem jelentette a munkásságának határkövét. Bár a magas korral együttjáró testi gyengeséget egyre jobban kezdte érezni, közben-közben komolyabban is betegeskedett, a munkában pihenést nem ismert; csak a miatt érzett olykor levertséget, hogy nem tehet már annyit, mint amennyit szeretne. Mikor szerzetes fiai főrendiházi taggá való kineveztetése alkalmából üdvözölték, ezt a következő, igen jellemző szavakban köszönte• meg: „Nagyon jól tudják Krisztusban kedves Fiaim, hogy mindenkor iparkodtam megfelelni a kötelességeknek, melyek reám, mint rendünk igénytelen főnökére nehezednek. De abban a nézetben vagyok, hogy ez a kötelességteljesítés még nem olyan érdem, mely kitüntetésre méltó lenne. S ha most mégis a külső világ részéről is kitüntetésben részesülök, azt hiszem, ebben részök van a rend tagjainak is, akik szintén odaadó buzgósággal s csüggedést nem ismerő lelkesedéssel iparkodtak úgy hazánknak, mint egyházunknak javára lenni. Azért most, midőn szíves jókivánataikat megköszönöm, arra kérem egyúttal önöket: támogassanak továbbra is szeretetökkel és ragaszkodásukkal a munkában, mely roskadozó vállaimra nehezedik, mert hiszen most már csak így felelhetek meg azon kötelességeknek, amelyeket magamra vállaltam, mikor e rend érdemesnek tartott arra, hogy fejévé válasszon." Ám szerzetes fiai tanúságot tehetnek róla, hogy akit atyjokká tettek, s aki egyúttal időfolytán Nesztorukká is lett, ha testben eltörődve is, de szellemi ké2*