Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

galomnak, mellyel az apát rendjének érdekeit szívén viselte. Hogy mennyi gyötrő aggodalmába, mennyi álmatlan éjszakájába, mennyi fárasztó utánjárásába került, míg minden akadályt leküzdve egy-egy nagyobb tervét megvalósíthatta: azt csak azok tudják, akik Zirczen közvetetlen környezetében éltek és segítségre voltak. Vajda Ödön az apáti székben is az maradt elsősorban, ami 23 éven át volt: gazda. Típusa volt a hosszú tapasztalatokban gyökerező tudással és sok termé­szetes érzékkel megáldott, számítani tudó, magát soha el nem számító magyar gazdának. És hogy nagy alkotásait tető alá hozhatta, azt főként eme tulajdonsá­gainak köszönhette. Gazdasági kérdésekben — lettek légyen azok sokszor a leg­aprólékosabb részletkérdések — az intézkedés jogát mindig magának tartotta fenn; az igazi jószágkormányzó egész életén át ő maga maradt. Rendjének érdekein kívül a magyar lélek egyik ősi jellemvonása: a föld szeretete is irányította ebben és semmi sem érintette kellemetlenebbül, mint ha a rendi javak bérbeadását hoz­ták szóba előtte. „He meghaltam, tegyetek, amit akartok, de míg én élek, addig az nem fog megtörténni" szokta volt mondani. A gazdasági élet válságait és az ezekkel kapcsolatos szociális kérdéseket azonban nemcsak rendje szempontjából tudta mérlegelni. A magyar közélet nagy problémái közül ezek foglalkoztatták leg­jobban hazafias lelkét. Erre nézve már nyilvánosságra került írásos bizonyítékunk is van. A Budapesti Hírlapban látott napvilágot egy cikk, amelyet ő mondott tollba, s amely a hazafias aggodalmaknak, de egyben az áldatlan viszonyok orvos­ságát kereső természetes, józan magyar észnek igen szép megnyilatkozása. 1 Helyén­valónak látszik, hogy eszmernenetét Vajda Ödön gondolkodásmódjának jellem­zésére ide iktassuk. Kiindul abból a gondolatból, hogy a megpróbáltatások sorozatában, amelye­ket nemzetünk ezeréves életében kiállóit, alig volt nehezebb és nagyobbjelentő­ségű, mint amellyel napjainkban kell küzdenünk. Mert mig az időnkint ugyan elszunnyadó, de közben-közben annál nagyobb erővel feltámadó nemzeti érzés — ha titáni munkával is — de le tudta győzni fejlődésünk akadályait: addig ma szinte tehetetlenül állunk azzal a folyton tartó vérvesztéssel szemben, amelyet a tömeges kivándorlás révén kell elszenvednünk. Ellenségeink száma növekszik, mi pedig fogyunk. A nemzetiségek egyre vakmerőbben támadnak a magyar faj szup­remáciája ellen és a fajmagyarság számaránya egyre csökken. Gazdasági önál­lóságunkat úgy tekintjük, mint önálló nemzeti létünk elengedhetetlen biztosítékát és ime, a gazdasági fellendülésünkhöz szükséges munkaerő folyton folyvást keves­bedik, ami pedig még megvan, az kiszolgáltatva a szociáldemokrácia lelketlen izgatásainak, képtelen követeléseivel állandóan lebegteti az amúgy is ezerféle baj­jal küzdő magyar gazdaközönség feje felelt a Damokles kardot. Lehetetlen — fűzi tovább elmélkedését — hogy mindezek elgondolására el ne szoruljon a hazáért aggódó igaz magyar szív, amely saját érdekeinek szűk 1 B. H. 1907. ápr. 24. Kivándorlás és latifundium. Irta egy magyar katholikus pap.

Next

/
Thumbnails
Contents