Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1911

szégyenkezés pírját kigyújtsa a diák arcán. Akit megbüntetett, azzal beláttatta hibáját s az zúgolódás nélkül ülte le esetleg a félnapot a carcerben, abban a tudatban, hogy megérdemelre. Persze e részben Vajda Ödön még sokkal jobb helyzetben volt, mint a mai nemzedék nevelői. Akkor még nem mentek szinte ritkaság számba a szigorú mesterhez is szeretettel vonzódó, szavára esküvő tanítványok. A tekintély tiszteletének kora, legalább az iskola falai között, még nem kezdett lejárni s az ifjúsáyot megmételyező modern eszmeáramlatok nem nehezítették még meg a jellemeket formáló munkát. Voltak tanítványai közölt olyanok is, akikre nézve a szülőket is pótolnia kellett. Az ilyenek azután már mint meglelt emberek is mindig többet láttak benne volt tanárjoknál. Egyik jó barátja 1859-ben éjjel zörgetett be hozzá. „Nekem menekülnöm kell, — mondotta. A politikai látóhatár viharossá lett, engem üldöznek. Légy apja helyettem a fiamnak; neveld fel őt, az Isten meg fog érte áldani." És ő megfelelt barátja várakozásának. Gondjaiba vette a fiút, figyelemmel kisérte minden lépését, viselkedését az iskolán belül és kivül. Vele tanult, vele telte meg mindennapi sétáját. Aggódó szeretettel óvta testét-lelkét minden káros befolyástól, szivén viselte ügyét az érettségi vizsgálat után is mindaddig, míg mint tanulmányait végzett fiatalembert szabad szárnyra bocsáthatta.

1 Egy másik, teljesen gondjaira maradt testvérpár is szintén az ő őrző szemei előtt, atyai szivének melengetése mellett serdült fel, hogy ezután az élet minden vihara gondjai és örömei között a hála könnyeivel áldozzon emlékének.2 Az iskola falain messze túlterjedő szerető gondoskodásából, érdeklődéséből azonban azok is bőségesen kivehették részöket, akik szerencsésebb körülmények között élvén, nem voltak annyira rászorulva. Nem felejtette el soha azokat, akik kezei alól kikerülvén, magokkal vitték az életbe az ő emlékével együtt a becsületes munka szeretetét. Az egyikhez például, aki később apáttá való megválasztatása alkalmából üdvözletével kereste fel, ezen jellemző sorokat írja: „Nem mosódott el lelkemben az édes együttlét emléke; ezt ön hozzám intézett kedves levelével csak felfrissítette. Jókivánatait szivem mélyéből köszönöm. Ha azok emlékében élek, akikkel együtt töltöttem életem legboldogabb éveit, eléggé meg vagyok jutalmazva." 3 Mikor 1866. május hónapjának elején biztató jelenségek mutatták már, hogy a magyar égbolt mégis csak ki fog derülni, Székesfehérvár ünnepet ült. Ekkor volt Vörösmarty Mihály szobrának leleplezése. Rédi dicsőségünk halhatatlan énekese szintén annak az iskolának volt növendéke, amelyben Vajda Ödön lelkesedett és lelkesített a fényes nemzeti múlt képeivel. A magyar viselet ekkor már általános volt; a diákságnak azonban el volt tiltva ennek kiegészítő része a sarkantyúviselés. A szoborleleplezés ünnepére Vajda kieszközli, hogy az ifjúság sarkantyús csizmában vonulhasson ki, sőt, hogy ez az engedély utána is érvényes 1 Reé István, székesfehérvári ny. rendőrfőkapitány közlése. 2 A már elhunyt jelestollú hírlapíró, Sümegi (azelőtt Czopf) Kálmán közlése. 3 Sümegi Foszlányok 60- 1.