Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1909

9 A biológiai világnézet akármelyik alakját tekintjük is, a megismerés terén nem tud egységes alapelvet felállítani. Eme törekvésében mindannyiszor hajótörést szenved, mikor a testi és lelki élet között levő összefüggést tisztán természettudományos alapon akarja megfejteni. De ez természetes is, mert megnyilvánulásaikban oly lényegileg különböző dolgok, mint a test és lélek, természetre is szükségkép különböznek egymástól. Még gyengébbnek bizonyul az evolucionizmus az erkölcstan terén. Hogy valamely világnézet irányíthassa cselekedeteinket, attól minden esetre elvárjuk: az erkölcsi erőt, melynél fogva az erkölcsös cselekedetekre vonatkozó kötelezettséget minden kétséget kizárólag magunk is belássuk; a biztos normát arra nézve, mit tartsunk jónak, mit rossznak a cél, indító ok és egyéb mellékkörülmények szempontjából. — Az evolúciós világnézetben minden, az erkölcs is fejlődés eredménye; az erkölcsi elvek nem abszolút értékűek, azok is folyton változnak, alakulnak az emberrel együtt. Ezzel a folytonos változással azonban erkölcstanából kivesz az az erő, melynél fogva bárkit is kötelezhetne a szerinte való életre. Nem is tudnak mással érvelni, csak rhetorikai jelszavakkal (altruizmus, szolidaritás, kultura), melyek kellő szóvirággal nagyon szépen hangzanak, de erkölcsi hatásuk vajmi kevés. Hiszen használatuknak is rendesen nem javítás, nemesítés a célja, hanem rombolás, lerombolása az évezredek viharát kiállott keresztény erkölcstannak. Ép ily gyenge az evolúció annak kitűzésében is, mi legyen jó cselekedeteink célja. Spencer Herbert szerint: „a jó cselekedetek célja az egyén és faj fennmaradását biztosítani (Relegio 1908. 619. oldal); tehát az érdek, a köz- és magánérdek, ami a gyakorlati életben kifelé az altruizmusra, de még inkább befelé az egoizmusra vezet. Csak az a jó, amiből haszna van az embernek és ne keressünk más indító okot cselekedeteinkhez, mint a gyönyört, amint a biológiai világnézet legtúlzóbb hivei (Nietsche) ezt hirdették. Ebből aztán látható, az evolucionizmus az erkölcsiséget fejlődés helyett inkább visszavetette, amit Brunetiere e szavakkal állapított meg: „Valóban, ha a természettudományok haladása valamit előmozdított, az épen nem a szentség előbbrevitele volt." (Religio 1908., 621. o.) Minő más minden egyéb világnézet gyengeségével szemben az a világnézet, melynek alapelve az Isten, mint minden létezőnek szükségképeni és végső oka. Ezen eszme vezetése mellett indulván el, a megismerés birodalmában egyszerre megvilágosodnak előttünk azon titkok, melyekbe a természet útain mindenütt bele botlunk. Nincs homály sem földön, sem égen, melyet a végtelen bölcsesség és mindenhatóság el nem oszlatna.. — A végtelen tökéletesség és változatlanság abszolút norma akaratunk irányításában és törvényei örökké élők a természetben, meg a tiszta lelkiismeret szavában. Jó csak az lehet, ami ezzel és az ő végtelen szentségével megegyezik. Ereje, melynél fogva ösztökél bennünk a megismert kötelesség teljesítésére, a durvább lélek előtt az ő végtelen igazságosságában rejlik, a finom, gyengéd lélek előtt pedig a határtalan szeretetben. Ez viszontszeretetre ragad és parancsként tárja elénk: szeressük minnmagunkat, ép úgy felebarátunkat is.