Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1907

26 A legkimeritőbb munkát végzik, és soha ki nem merülnek. Nem érzik a fáradságot, nem idegeskednek, mert egyrészt nem esik nehezükre, amit Istenért végeznek, másrészt Isten csodálatos erőt ad ahhoz, amit neki ajánlanak fel. — Minél nehezebbet dolgoznak, annál jobb kedvvel teszik. Nehezebb munkának nagyobb az érdeme Isten előtt! És senki sem hallja tőlük azt a kelletlen panaszt, amivel ma tele van a legtöbb'ember: annyi a dolgom! annyi a gondom! Rászoktattam őket, hogy ezt soha sem hánytorgatják azok, kiket Isten szeretete vezet munkájukban úgy, mint mindenben. Mások ugy sem végzik el helyettük, szemben sajnálják a panaszkodót, háta mögött kinevetik. S hogy minden legkisebb dicsekvést kerüljenek, sokszor lefestettem előttük, milyen folt esik jellemünkön, ha valamivel dicsekszünk mások előtt! A legmagasztosabb tetteinket besározzuk, ha másoknak dicsekvőleg elbeszéljük, s ami fő, nemcsak az emberek előtt veszítjük el becsülésünket, hanem Isten előtt érdemünket. Ennek tudata legyőzi a dicsekvést. Mivel megszokták fiaim azt, hogy szavaikat is felajálják Istennek, másokról is mindig a jót, a dicséretest emlegetik. Ha valakiről nem tudnak jót mondani, arról nem beszélnek. Jellemüknek ez is egyik ragyogó drágaköve. Ugyanezen felajánlása minden szavaiknak irtotta ki lassanként belőlük gyökerestül a hazugság minden fajtáját. Ha egyik-másik megfeledkezett szavait Istennek ajánlani, s így hazugságra vetemedett, csak annyit mondtam neki: Istenért volt ez mondva, fiam ? Belepirult és megvallotta, hogy nem. — „Nohát ajáld fel szavaidat Istennek, azután beszélj, hogy történt. De ne feledd, lelkem, hogy Isten hallja szódat!" Oly őszintén el tudott mondani most már mindent, hogy öröm volt hallgatni. Igen. Vannak egyes jellembeli hibák, miket fenyegetéssel, büntetéssel, veréssel ki nem lehet irtani. Ilyen a hazugság is. Minél jobban fenyegetjük a hazug gyermeket, minél keményebben büntetjük érte, annál makacsabbul hazudik újra és újra. Mekkora folt ez a jellemen, azt nem is tudjuk kellőképen mérlegelni. Minden jellemtelenségnek hazugság a szülőanyja. És mégis hányan nevelik önnönmaguk erre hozzátartozóikat. Hány durva családapát ismerek, ki fékevesztett indulattal akarja családját rendre szoktatni. S az eredmény? Ha valami olyas történik az apa távollétében, ami őt felingerelné, a szerencsétlen anyának első gondja ijedt képpel gyermekeinek lelkére kötni: — „Ha az apa kérdez benneteket, ezt és ezt mondjátok! értitek fiaim" ? Hogyne értenék. Meg is szokják a hazugságot ugy, hogy a legtöbb fiúnak már tanuló korában ez okoz legtöbb bajt. És tulajdon édes anyjuk szoktatta rá őket. Pedig ha nem tanítjuk is rá a gyereket, akkor is nehéz őt leszoktatni eme gyilkos méregről, mely megöli a jellemet. Ezt magam is szomorúan tapasztaltam. Az a harmadik fiam tudott hazudni