Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1907

28 jellemes embereket neveltél fiaidból. Nekem az egyiket sikkasztás miatt becsukták, a másik fizetetlen kártyaadósság miatt most állt be az idegen légióba. Hogyan süllyedhettek ennyire, fogalmam sincs." Nem említettem neki, hogy Isten nevét csak akkor hallották szerencsétlen gyermekei apjuktól, mikor azt valami baj, betegség sujtolá, vagy mikor atyjuk káromolta Istent. Azt az esetet sem említettem, ami az én rossz fiammal és az ő légionárius fiával történt. De neked elmondom. Ez a két gyerek egy időben összebarátkozott. Nem akartam eltiltani a szomszéd fiút a magamétól mindaddig, mig okot nem találtam rá. Hanem mikor e pajtásság káros voltáról meggyőződtem, nem törődtem többé semmi mással, mint csak a fiam jövőjével. Egy darabig duzzogott is a szomszéd, de aztán belátta, milyen igazam van. Ezen pajtáskodás idejében történt, hogy a pajtás is, meg az én fiam is egy-egy szép zsebkéssel faricsgált. Pénzt a fiaim nem szoktak maguknál hordani, legföllebb két krajcárt tízóraira. — „Hol vetted azt a kést"? — A pajtás felelt a kérdésemre nagy fennen: — „Nézze bácsi! hát nem éri meg? mind a ketten ugy vettük a köszörűs fiától két vasért. Édes apám is tudja." — „Mit szólt rá?" — „Nevetett. Azt mondta: Betyár te, megélsz a jéghátán is." Azonnal megtiltottam, hogy ily nevelésű fiú a küszöbön mégegyszer betegye a lábát. Aztán első dolgom volt, hogy fiam hibáját jóvátegye. Vissza kellett vinnie a kést tulajdonosához, s bocsánatot kérni. Hogy pedig belássa tettének nagyságát mely már a romlásnak kezdete, kellő büntetést szabtam rá minden indulatosság nélkül. Egy hétig levest kapott, meg főzeléket kenyérrel. Jóllakhatott mindig de egyiket sem szerette. Mégis testi-lelki egészségére vált. Maga is kezdte belátni, hogy amit nem Istennek ajálva végez, mily sok bajt, szégyent, megaláztatást és szenvedést hoz az emberre, s még a jótetteknek sincs enélkül igazi értéke. A hét végén megmagyaráztam neki, mennyire süllyedt, s mi vár rá ez uton, ha már most orgazdaságra is képes volt, amiért az ember börtönbe kerül. Aztán a legnagyobb szeretet hangján újra lelkére kötöttem, hogy mielőtt bármit mond, vagy tesz, ajáljon fel mindent Istennek. Láttam könnyeiből, hogy most igazán el van erre határozva. Ekkor javult meg gyökeresen. S most is azt mondja, hogy ettől az időtől kezdve ismeri csak az élet igazi szépségét, való boldogságát. És micsoda hála, milyen mélységes ragaszkodás s a nemes lelkek mennyi mindenféle dicső tulajdona fejlődik ki ezen az uton mintegy magától! Nem akarok éppen fiaimra hivatkozni, kiknek valódi örömüket képezi, ha vagy én megyek hozzájuk, vagy ők jönnek haza családostul, — amit egy évben sem mulasztunk el. Pedig bátran elmondhatom fiaimról, amit tudok, mert ugyancsak nem tulajdonithatok semmit a magam érdemének. Hogy Isten szeretet?