Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1904

5 idősebbik fiát, mivel nem volt kedvök a tanuláshoz, mesterségre adta. Életmódjában, ruházatában igénytelen, egyszerű volt, de mindig még a műhelyben is tiszta; csizmája mindig ragyogott. A házban és műhelyben mindennek meg volt a maga szokott helye, s ha valamit a gyermekek nem tettek helyére, volt akkor zaj. Gyermekeit minden szigorúsága mellett is nagyon szerette. A mi kis Ferencünk is —- igy hívták keresztnevén Alaghy Dezsőt — sokszor lovagolt a térdén és hallgatta a dajkameséket; játékaikba belevegyült, oktatta őket, hogy kell szépen, okosan, egymás iránt türelmesen játszani. A gondos családapa felesége és leánygyermekei iránt gyengéd volt; igaz, hogy nagyon szófogadó három leánya volt. Ledek Katalin, az áldott emlékű anya ellentéte volt az atyának: ibolya a tölgyfa tövén, kinek egyedüli vágya, egyedüli törekvése az volt, hogy jó illattal: békével, megelégedéssel, boldogsággal töltse be az egész házat. Mint a szelíd hold a nap körül, nem kívánt fényt árasztani, megelégedett azzal, ha a naptól kölcsönzött fényt visszasugározhatta. Szerényen háttérbe vonult, a kezdeményezést férjének engedte át, tőle várta; mert ez a férfi dolga; ő az intézkedésnek csak hű, búzgó végrehajtója óhajtott lenni; és az volt, mindent kedvessé téve, mindent bearanyozva a drága jó feleség és szerető anya finom művészetével. Bár az atya volt a vezér, a családi élet középpontja mégis az anya volt. A gyermekek atyjukat szerették, tisztelték, de féltek is tőle; anyjukat imádták, mert ügy érezték, hogy mindazon jónak, amit a családi körben élveztek: a ragyogó tisztaságnak, a rendes és jó étkezésnek, a kedves meglepetéseknek stb. forrása édes anyjuk, és mert örömükben, bánatukban, szükségeikben teljes bizalommal repülhettek szerető anyai keblére, mely számukra mindig nyitva állt. Sokszor mind a hatan nyakán csüngtek. Örömüknek örült, bánatukban vigasztaló, biztató szavaival balzsamot öntött, betegségökben az aggódó anya félelmével, gyengédségével, gondosságával ápolta őket. Ha a fiúk csínyt követtek el, ha a fejük felett vihar készült kitörni: az atya szigora elől a csibés tyúk kétségbeesésével vette gyermekeit védő szárnyai alá. Ilyenkor végtelen hála és fájdalom fakadt a fogékony lelkű gyermekek szívében anyjok iránt; mert nemcsak elhárította tőlük a veszedelmet, hanem magát vetette oda kiengesztelésül. A baleset után, atyjok távollétében, kedves anyjuk elé térdeltek, együtt sírtak, fogadkoztak, hogy ezután jók lesznek, neki többé szomorúságot nem okoznak és atyjukat meg nem haragítják. Anyjuk felette enyhén büntetett: intette, feddette, dorgálta őket, szemrehányásokat tett nekik, ígéreteikre emlékeztette őket; soha sem fenyített máskép, türelme soha el nem fogyott