Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1904

24 remet. E mellett mellem, szemem gyengül s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerül . . . koldús vagyok. Meg fog a tekintetes úr bocsájtani, hogy sorsom panaszlásával untatom; de nekem senkim sincs a világon, senkim, ki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet«. Ekkor küldött költeményei közül nevezetes a »Távolból«, melyben eddigi csalódásait panaszolja és az utolsó sorokban édes anyja iránti gyengéd szeretete oly meghatóan nyilvánul a végsorokban: Mondjátok, hogy könyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse. Oh ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne szíve a szegénynek. Pozsonyban tulajdonkép állandó lakása sem volt, mert az országgyűlés miatt igen drágák voltak a lakások; vagy a ligetben húzódott meg egyikmásik színészbódéban vagy parasztházban valamelyik színészismerősénél. E pozsonyi nyomorában, e majdnem páratlan nélkülözések közepette kezdett rámosolyogni a szerencse; itt megismerkedik Lisznyai Kálmánnal, aki azután több ifjú írónak, közöttük Vachott Sándornak is bemutatja, ki mély részvéttel karolja fel a költő szánalmas helyzetét és Pesten Nagy Ignácnál kiviszi, hogy Petőfi a «Külföldi Regénytár»-nál tisztességes keresetet kapjon. Pesten régi és új barátokra akad s a nyomortól megszabadulva boldog volt; de rövid ideig. Ismét ellenállhatatlan vágy vonzotta a színészi pályára s noha Nagy Ignác biztatta, hogy kieszközli a Nemzeti Színházhoz való fölvételét, nem mert Pesten föllépni. A pesti színpad nagy fa volt ránézve — mint maga írja —, melybe nem merte vágni fejszéjét. Szándéka az volt, hogy Kolozsvárra vagy Tordára megy valamely kisebb társulathoz, s nem is tér addig vissza Pestre, mig nem lesz hírneves szinész. Jó ruhákat s színpadi kellékeket vásárol s utolsó, de talán legkeservesebb színészi vándorútjára viszi szenvedélye. Debrecenbe érve, a hol Komlóssy társulata játszott, hozzájok szegődik. Nemsokára megválik tőlök s egy kisebb társulattal Diószegre, Székelyhídra vándorol. A társulat azonban feloszlik. Ismét a nyomor ijesztő képe áll előtte; megbetegszik, mocsárláz gyötri, lassankint mindenéből kifogy, jobb ruháit eladogatja, hogy pár garast kapva Debrecenbe mehessen, ahova Pákh Albert barátja lakása elé gyalogosan későn este, kimerülve érkezett, s barátját aléltan ezen szavakkal üdvözölte: »Hozzád jöttem, barátom, hogy ha meghalok, legyen aki eltemessen«. Pákh részvéttel fogadta a beesett arcú, sápadt költőt, bevitte lakására s néhány napig, mig jobban lett, magánál tartotta, ruhát adott neki s a