Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1902

14_ Hatalmas lelke tiszta, nagy hevével Táplálta a Hit örök, szent tüzét S új csillagokat gyújtva földeríté A honszerelem borongó egét. Ah, mily erős volt lágyan csengő hangja, Ha szellemének szárnyán szállt tova . . . Megrendített, vigasztalt, lelkesített, Mint zúgó harang, zengő harsona. Milyen gyönyörrel vettük ajakáról Az ékes, bölcs, igéző szózatot . . . Nem is gondolva, hogy törékeny teste E tűzben-lángban egyre sorvadott. Mi, kik hallottuk március nagy napján A hősöket dicsőítő szavát, Mámorban úszva érzelme hevétől, Ah, épp oly hősnek véltük Őt magát. S midőn megszólalt szivet rázó hangon A Tizenhárom emlékünnepén, Ki látta volna földi szenvedését . . . A gyászos martirkoronát fején ? Pedig tűrt, szenvedett sokáig, némán, Titáni harcot vitt szellem s anyag. S bár fellegig tört még az elme lángja, A test oly gyenge volt, oly roskatag. — És hogy megkondult a halál harangja, Mely bús szavával vesztét hirdeté, Nincs ismerős szem, mely könnyűt ne ejtne, Hű sziv, mely képét meg nem őrzené. De ne kesergjünk korai kimultán, Hagyjuk a gyászt, a könnyt, a zokogást, Ki úgy élt, mint Ő, annak a halála Uj létet jelent, nem bús elmúlást Halál harangja gyászos kondulása Felkelté őt dicsőbb feltámadásra.