Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

77 Európa műveltségeért. Lovag világunk dicsőséges kora azok az idők, melyek fel-feltámadnak s véget érnek az utolsó nemzeti kitámadásokban nemzeti jogaink: alkotmányunk, szabadságunk védelmében, a megrázó végű Rákóczy-szabadságharczokban. Nemzeti Géniuszunk pedig mindig velünk, engesztelőn hegesztgetvén a vesztes hazafiúi szív fájdalmait is. De, mi végzet fordúlhatott ellenünk, hogy mi magunk hagytuk el őrszellemünket, Géniuszunkat ? Ez a gondolat tapasztotta fájdalmasan Kölcsey képzeletét az elbujdosott seregecskére. Keze pedig akaratlanul nyomódott melléhez. Mert, tudjátok-e, mit teszen e szó: távozni és vissza többé nem jönni? távozni és ellenségi kezek közt hagyni mindent, hitvesét, gyermekeit? Mondom nektek: e kint egészen átgondolni nem merem. Szegény, szép kis Erdély! a te gyermekeid idegen parton hamvadnak; ki fog onnan egy maroknyi port hozni? ... Ex Turcis nulla redemptio, kiált fel a bujdosó Mikes? A számkivetettek zokogását az édes szabadság után elnyelte a tenger. Hosszú-hosszú ideig hangzott fel a kesergő szó: Jaj, régi szép magyar nép, az ellenség téged mikép szaggat, tép. Jaj, Rákóczy, Bercsényi! Jaj, országunk, jaj magunk! Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk! Országunknak, magunknak, jaj minden maradékunknak! Ha láttál már zivatart, mikor is fergeteg villáin és ragadó ár mindent letarolván és összerombolván, szived elszorult, szemed könybe borúit a szörnyű pusztulás szemléletén: akkor megközelítő képet alkothatsz magadnak a nemzeti életnek arról a sivár mezejéről, mely az újjászületés hathatósb küzdelmei előtt (1825.) egy jó századdal (1711.) kétségbeejtőn tárúl eléd. A magunk bűne és idegen hatalom, ime, már-már bevégezte nemzetölő munkáját. A nemzet ugyan megvolt, a nemzetre szükséges volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött, 1711 után is még; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körűi, a hon igazait védve, hajlongani tanult udvaronczok léptek . . . sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is jutottak Bécsbe, ott is maradtak, el is feledték hazájok szent fájdalmait, nemzetünk megvetett nyelvével együtt. (Jósika eml.) Igy a nemzettest. S a nemzeti szellem? — Mi biztatót Ígérhet ezekután ? Veszendőben minden, a mi nemzetül drága, becses, mindenekfelett való: nyelv, erkölcs, nemzeti ügyszeretet. A nemzet őrlelkét, nyelvét hallatlan könnyelműséggel dobta oda a kor az idegenért; a pór viskója volt csak menedéke, a romlásnak semmisem állotta útját. Reménytelenül néznek legjobbjaink, kétségbeesőn nyelvünk