Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

27 S a nemzet Isten képe lesz, Nemes, nagy és dicső, Hatalma, üdve és neve Az éjjel mérkező. (Honszeretet.) S a nemzeti életnek már is viruló tavasza igérkezék. A szabad sajtó a liazára derűt, vigaszt, áldást hozott. Miután százezrek ajaka epedett, beteljesült: egy lett a magyar nép jogban, kötelességben; hit-, remény- és szeretetben. Fenséges, szép napok voltak azok; édesek, melyeket zavartalan álom teremthet csak elő; napok, melyekben megvalósult, mit az álom szövött. A magyar hazaföldön Öröm s reménytől reszketett a lég, Megülni vágyón a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. (Előszó.) Visszhangozák, mi embert, férfiút, nemzetet megdicsőít: testvéri hűséget, eskü-áldozatot a nemzeti élet alapjaiért: nyelv-, nemzetijog- és szabadságért, értök hősies halálért a valóságban is. Köny a szemből ki nem szárad, búsító fájdalom a szivből soha ki nem szakad, ha a pusztító végre gondolunk: gyűlölködő nép, melyet szabaddá emelt fel magához a nemzet, ellenséges hatalommal mint szövetkezett ellene. A harag a harczi riadó harsonájával tör elő a költő lelkéből: A sikra, magyarok ! Fegyvert ragadjatok! Hazánkat újra meg kell váltani. Zászlónkon a szabadság S függetlenség ragyog — Vész és halál reá, ki Ez ellen fegyvert fog. (Harczi dal.) Fegyvert fogtunk — mellette. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Ember szivekben dúltak lábai . . . A mi sziveinkben. Dicsőségünk örök; gyászunk — a magyar szivé, a mi édes, hozzáférhetetlen birtokunk. Vörösmartynk szive pedig fájdalmában megtörött. Mi a világ — úgymond — nekem, ha nincs hazám ? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltom be a nagy végtelent. Miért én éltem, - az már dúlva van. (Emlékkönyvbe.)