Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

25 végre szívdobogva mondhassa (így Széchenyi is) uralkodván egyenlőn jog, igazság, szeretet a legutolsó pór is: nem vagyok magam . . . Ez dicsőséges czéljok a nemes emberi törekvéseknek, ez babéros küzdelme az értelemnek: izzadjunk mindnyájan erőnk szerint a legnemesebbekért. Előttünk egy nemzet sorsa áll; egy nemzetet kell kiemelni mély süllyedéséből s ha ezt megtettük, a nagyszerű küzdelem ragyogó koronájával térhetünk meg nagy őseink örök álmai hónába . . . Micsoda fenköltség a költőben nemzetéért való lángolásában! Mint az édes anya lábbadozó betege —, akként remeg ő is nemzete sorsáért. Mert nem felejti, hogy sors és bűneink, százados bajunk: elzsibbasztó teherként nehezedének reánk. Ott történetünk százados folyásai, hogyha néha felforrott is vérünk, Lázbetegnek volt hiú csatája. (Liszt Ferencz.) Ott >Salamon«, ott »Eger«, ott »A sors és a magyar ember«, »Országháza ott valamennyi között a leggyengédebb, de könyekre fakasztó, Az elhagyott anya.« Hogy eseng leányaihoz! Oh jertek ölembe szép gyermekeim ! Szépségemet ime reátok adom, Hogy keljen a szózat: óh édes anyám ! Hogy zengjen e név is Ajkaitokon S elhagyva ne légyek Bús napimon. Hiába, hiába ! — Lányai égnek az idegenért. Kér, könyörög; szörnyű átkot mond a magyartalan nőre: Tennen fajodban éljen ostorod, Csaljon meg, a kit legjobban szeretsz. S midőn panaszban bánatod kitör, Legyen kaczaj reá a felelet. (Az úri hölgyhöz.) A költő, ki egyébként annyi gyengéd hódolattal áldoz a magyar nő derékségének, ime, mintha megtagadta volna önmagát! Nem, hű maradt magához, hódolóbb s hívebb, mint senki más a magyar hölgyhöz. Hiszen épen a magyar hölgy dicsősége a múltban, diszes hivatása a jövőben, csalja ajkára a szörnyen fájó hangokat. Lelkes vagy — úgymond — s veled Mulatni kegyelem ; Hódítva van feléd A leghőbb szerelem.