Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

20 a hősök aluszszák mélységes álmaikat nagy munkáik után, nyomdokaikat avar verte fel, utat taposni gyenge a kor fia. Szörnyű átok nehezedett a nemzetre. Haj! Régen, régen volt ugyanis, mikor a hazafiúi szeretet nem keresett kincseket, nem hatalmat, nem dicsőséget, mikor a szent haza érdéi forogtak koczkán; egyetlen egy szót csak, erőset, melyen lelkesítő szózat emelkedjék hozzád, te féltett, hőn szeretett Haza. Ki érti, ki hallja meg a szót: Te a hazáért halni tudál, dicső! Mi nem tudunk érte csak élni is. (Szigetvár.) Te meghaltál lángoló honszerelem példaképéül; és ma hol e lángolás? A hon virúlta belefuladt édes örömeinkbe. Századaink sanyarú kora az ott a hazafiúi bús emlékezetnek, de fegyvercsörgés, százezrek csata kiáltásai, maroknyi magyar nép Jézus segíts-e közül kicsapkod az áhítatos hazaszeretet lángja, s megszégyenítőn veti haragos fényét a költő nemzettagadó idejének még sanyarúbb képére. íróink, költőink s néhány lelkesebb nagy férfiúnk a kicsiny kör, mely buzog még a nemzeti ügyért. S micsoda örök érdem ez, hogy maga a költő, ha csak számokat érhetné dalával, se kérne a földtől több gyönyörűséget ezentúl. Fellobogó örömérzés fogja el szivét annak tudatában, de nyomán búsító fájdalom terem. Nem kiméi bennünket a könyörtelen halál se: kik leikök javát a honnak áldozták, kidőlnek a sorból: kétség hervasztja a remény fakadozó virágát. A tüzes lelkű Virágot, társát, sülyedésünket ostorozó, a hazafiúi erények magasztos dalnokát, Berzsenyinket, új időnk, szép reményeink zálogát, Kisfaludy Károlyt, egymásután ragadja sirba az enyészet. Ez az oka annak az égő fájdalomnak, mely a nemes író-bajtársak halálán eltölti a szivét. S e fájdalomban a nemzeti közös fájdalom sajog fel szivében; minden erő, minden tehetség, melyet tőle az irigy sors megtagad, pótolhatatlan veszteség. Mindig kevesen voltunk, soha elegen a nemzeti nagy munkára; a mit jókedvéből adott egyik kezével az Ég, a másikkal visszaragadta, hogy annál nagyobb búba ejtsen. Reménynyel kecsegtetett, hogy annál sujtóbbá váljék veszteségünk láttán, szép reményeink pusztúltán hiába való bizodalmunk. A veszteségekben nemcsak a nagyokat siratja, de nemzetét is, melynek elhúnyt nagyjai helyébe kétkedik másokat adni a megerőltetett század. Pedig, mily nagy szükség volt reájuk! Megérthetjük tehát a költő zokogó fájdalmát, hiszen szörnyűség elgondolni, hogy szellemi életünk minden fokozatán reá tudunk mutatni azokra az uralkodó eszmékre, melyek a cselekvés terére ragadták a nemzetet; csak az a jó százéves időszak olyan, melyben sivár lélekkel lézeng a magyar