Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

— 59 — ineg e nap a korona és nemzet között: e napon lett szabaddá a föld, a gondolat, a szó, az ember s ez az a nap, melyen e, föld lakói mindnyájan c haza polgáraivá lettek. A független, felelős magyar ministériumról, évenkénti országgyűlés tartásáról Pesten, az országgyűlési követeknek népképviselet alapján leendő választásáról, a közös teherviselésről; a robot, dézsma, uriszékek, papi tized megszüntetéséről, melyről a papság már eleve lemondott, Magyarország és Erdély egyesítéséről, a sajtószabadságról, a bevett vallásfelekezetek között való teljes egyenlőségről és visszonosságról, végre a nemzeti hadsereg felállításáról szóló törvényeknek e napon való szentesítése oly kimagasló mozzanata nemzetünk történetének: -melyben — mint maga a törvénykönyv mondja — az uralkodó ház s az ahhoz örök hűséggel ragaszkodó nemzet, a bizonytalan jövőnek minden eseményei között rendíthetetlen támaszukat találják fel.« A kik e törvényeket megalkották — a magyar nemesség -- önön nagyságuknak állítottak fényes emléket minden időre, mert »az elvek magaslatára felemelkedve önzetlen áldozatkészséggel mondottak le ősi jogaikról és kiváltságaikról akkor, mikor a haza felvirágzása forgott szóban ; korlátokat szabtak önmaguknak, hogy megadhassák polgártársaiknak a jogok teljességét s az alkotmányos törvények biztosítékaival kívánták létrehozni a nemzeti átalakulás nagy művét.« Ez a nap olyan hazánk történetében, mint 1789. augusztus 4-ike Francziaországéban, sőt még ennél is magasztosabb, mert a mienket nem a forradalmi erőszaktól való félelem, hanem a legfenköltebb gondolkozásból fakadt legnemesebb s legönzetlenebb humanizmus, igazi felebaráti szeretet hozta létre. Innét az a szinte mámoros örömujjongás, mely széles e hazát betöltötte, mely palota és kunyhó lakójában egyaránt egy szebb, egy boldogabb jövőnek reményét ébreszté, midőn a koronás király a szentesített törvényeket e szavak kíséretében nyujtá át István föherczeg nádornak: »Hű magyar nemzetemnek szivemből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit ennek elérésére tőlem kivánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavanmnl erősítve, ezennel át is adom neked, kedves öcsém s általad az egész nemzetnek, mint a kinek hűségében leli szivem legfőbb vigasztalását s boldogságát.« Pozsony az ősi koronázó város s vele az egész ország méltán ünnepelhetett. Igaz szive szerint örvendhetett ez a sokat szenvedett kisded nemzet s osztozhatott vele ebben az örömben a koronás király is. A tiszta valóságot tükrözik vissza azok a szavak, melyekkel Magyarország nádora, a király után a nemzet első embere, a nemzet háláját kifejezte a királynak azért, hogy e törvényeket, hazánk újjászületésének ezen szilárd alapját megerősítette. »Egy boldogított, háladatos nép környezi itt Felséged királyi székét — igy szólt István nádor, átvévén királyi bátyja kezéből a szentesített törvényeket — s a nemzet szive soha forróbb szeretettel, több hűséggel nem dobogott fejedelme iránt, mint dobog most Felségedért, ki a jelen törvények szente-