Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

Vagy nem kér-e helyet szinte az egész természet pl. az cpiileten ? • Ott lesz a tölgy levele az olajfa s a babér lombja, a szúrós bogáncs, az akanthus, a vizi liliom, a rózsa, a kagyló, a tojás, a gyöngy, az olajbogyó, a mandula, az esőcsepp, a villám czikkázó lángja. Majd az állat'ok jelennek meg. Az indus épülete karimáját elefántokon nyugtatja, a perzsa oszlopföit kettős bikafejjel pótolja, a görög oroszlán torkából ontja az égi vizet.« De hiába akar az épület a természettel versenyre kelni, a természetet visszaadni nem sikerül. De ez nem is feladata. Elég, ha a természetben talált motívumokat, a természetes vonalak nagyságát és sokféleségét intensivebbekké teszi, geometriailag szigorúbban adja vissza: valódi függélyeseket és vízszinteseket von, bizonytalan körvonalú idomobkól háromszögeket, parabolákat stb. alkot, a symmetriára fekteti a fősúlyt s az élőtermészetet valamely lényeges vagy feltűnő jellemvonással világosabban szemlélteti mint a valóságban látjuk. Hisz a nyers, való természet sokszor bántó hatással van, míg a természet utánzata az épület, a kép vagy szobor ártalmatlan. De mindenesetre elengedhetetlen föltétel, hogy a műremek a természetet vegye mintaképül; azaz, ha a műremeket szemlélem, meglegyen a csalódás, mintha magát a természetet, a valóságot látnám. * A műélvezetnek tehát elsősorban a müszemlélése által okozott illusio az alapja. A műremeket szemlélve, nem tanulok semmi újat, csak emlékszem és ráismerek. Felfedezem benne a természetben látott elemeket, meghökkenek s csodálkozva kiáltok fel : ni, ni, ezt már én láttam valahol! »A természet nagy müépítö — mondja Cherbuliez; — alkotásai hatalmasak, bájolók, szépségük, görbületeik, egyenes, vízszintes, függőleges, ferde vonalaik sokféleségével, — melyek hol folytonosak, hol megtörtek, hol nyugtalanok, hol békések, hol szigorúak, hol lágyan hullámzatosak, — lelkünkben százféle érzelmeket keltenek.« A müépítö is látott dombsorokat, égretörő, magányos kősziklákat, végtelen síkságokat, zord hegyszakadékokat, rengetegeket. A miket ő ezek láttára élvezett, azt kell minekünk is átéreznünk egy-egy épület láttára; hisz a műépitő »magister ex vivis lapidibus.« S a müépités alkotásai ezeket az érzelmeket elő is idézik a szemlélő lelkében. »A görög templom oszlopsorai és oszlopos csarnokai nem emlékei-e a szentséges rengetegeknek, mikben az első oltárokat emelték ? Mit érzünk a csúcsíves székesegyházban járkálva, a merészen emelkedő karcsú pillérek százainak, a magasban elveszni látni boltozatnak, a gyönyörűséges üvegfestményeknek láttára ? Azt a remegést, azt az istenfélelmet, mit a sötét fenyvesek morajló zúgása kelt bennünk. Az oszlop és oszlopfő, lombfüzér rozetta, tojásidom, fogazat, mindez a mezőt, erdőt juttatja eszünkbe, vagy egy-egy növényt, állatot.« Nem juttatják-e eszünkbe a renaissance templomainak tágas, világos,