Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

szilárd márvány s a merev bronz anyaguk természetének megfelelöleg, a nagy szenvedélyeket is nyugodtan, bizonyos bájjal és könnyedséggel testesítik meg. Mozdulatlan, lehellet nélküli a szobor, mégis élni látszik. A néző a remek szobor láttára az aesthetikai élvezetek legnemesbikét s legfönköltebbikét érezheti; mert a szoborban képmásának az embernek legtökéletesebb testét a maga istenszem szépségének, erejének teljes megnyilatkozásában láthatja egész valóságában maga előtt, melyeken az élet látszata is megvan. Egy Pheidias vagy Praxiteles márványa, olympusi derűt terjeszt maga körül, mintha azt mondaná : »Csodáljatok, ez lesz a legszebb imádat.« (Cherbuliez.) Ha valamihez, úgy a képzőművészetek emez ágának élvezéséhez van szükség bizonyos fokú műveltségre. Mert igaz ugyan, hogy ez élénk érzelemre hangoló szobor láttára a gyermekek, együgyű lelkek s primitív vad népek úgy viselik magukat, hogy mint Horatius mondja ridentibus arrident, llentibus adflent humani vultus; de nem látják a hideg márványban az eszme hordozóját, az aerugo nobilissal fedett bronz alakban a köznapitól eltérő formákat. Miket kell hát a műveltlelkű szemlélőnek egy szobrászati műremeken figyelembe venni, hogy tökéletes műélvezetre tegyen szert ? Mindenekelőtt számolnia kell azzal a körülménynyel, hogy a szobrásznak igen egyszerű eszközzel, a vésővel kell kifejeznie azt, a mi a lényekben a legáltalánosabb és a mi bennök a legegyénibb. A természetben élő testeket a tér három irányában ábrázolhatja ugyan, tehát a modellt a természetből veszi, de a rideg egyszínű anyag, a fehérmárvány vagy bronz élettelen. Életet csak a szobrász genieje vihet beléjök a mozdulat, a gestus és az izmok játékával. A színezés, a mi a festő helyzetét annyira megkönnyíti az életteljesség érvényre juttatásánál, sokszor hiányzik a szobrokon. Tudjuk ugyan, hogy a görögök legkiválóbb szobrásza Pheidias némely szobrait polychrommá, sokszínűvé tette s az olympiai Zeus szobrának köpenye aranyos volt, szeme drágakőből s teste befestett elefántcsontból állott; az is ismeretes, hogy Panaenus festő sokat dolgozott Pheidias müvein. De arról biztosak lehetünk, hogy a görög művészi jó ízlés sohasem tette isteneit tarka bálványokká, és csakis egy Pheidias genieje engedhette meg magának ezt a pompát, mit különben a parthenon szobormüvein ö sem tett meg. Luca della Robbia óta szokásos festeni a majolika és faszobrokat. A monochrom szobrokon az érez borús komolysága, a fehérmárvány tiszta derűje s a görögszobrokon szokásos viaszszin inkább emeli a szobor aesth. hatását. A természetességet, a természet pontos utánzatát keressük először a szoborműben, még pedig jobban mint egy épületen vagy festményen. A szobrászat felülmúlhatatlan mesterei, a görögök épen azért emelték oly tökélyre a művészetek ez ágát; mert leginkább volt alkalmuk tanulmányozni az élőlényeket, különösen az embert a maguk tökéletes természetességében.